Sokat olvasom a blogot, rengeteg a tanulság, én pedig már háromszor ugrottam neki, hogy megírjam a sajátomat, de valahogy mindig leálltam vele. Nem tudom, miért. Talán a rossz emlék vagy a lustaság miatt. Tavaly nyáron egy kollégám esküvőjén jártunk hat munkatársammal. A lagzin, ahogy egymás után ürültek az üvegek és oldódott az ember, elkezdtünk ismerkedni a rokonsággal, a család barátaival. Én kimentem a teraszra egy kicsit, mert nagyon meleg volt már bent. Az egyik asztalhoz ülök, egyszer csak egy nő lép mögém. Kérdi, honnan ismerem a párt. Én elmesélem, hogy a vőlegény a kollégám volt. Itt kellett volna átugrani a terasz korlátját és elszaladni.

Egész este beszélgettünk, nem kérdeztem, hogy van-e valakije, gondoltam, úgyis elmondja, ha van. Ráhajtottam. Nem ellenkezett. Összejöttünk. Három hétig jártunk, nagyon jó volt vele az ágyban, szenvedélyes volt és csak jót tudok róla mesélni. Aztán jött a fordulat. Egyik este e-mailben szépen megírta, hogy sajnálja, hogy csak most szól, de férjnél van és két gyerekkel is büszkélkedhet. Most erre mit írjak? – téptem magam. Le voltam rendesen sokkolva. Azt írjam neki, hogy „jó jó, de azért néha dugni jöjjünk össze?” Végül nem csináltam semmit, csak ültem és néztem a monitort. Ezt várta? Vagy azt, hogy majd gratulálok neki? Mit várt? Miért mondta el? Abban a levélben sokszor bocsánatot kért, nem tud nekem tovább hazudni. Hiányzik neki a kaland. Nem válaszoltam erre, nem hívtam többet. Ő se keresett engem. Napokig zombi voltam. Itt a történet vége. Most már jól vagyok: van egy gyönyörű, rendes (és férjmentes!) barátnőm. Sziasztok!