„A tekintete egyszerre lágy és határozott, mint egy görög hetérának. Továbbmegy. A vegyi árunál majdnem nyomát vesztem, de a pénztárnál újra felfedezem” – gyerekek, ma irodalmi magasságokba emelkedünk egy fiatalemberrel, aki majdnem megszólított az utcán egy fajin lányt. Az utcán történő ismerkedés túl gyors, és nem garantálja a sikert sem. De mit csinálsz, ha annyira megkívánsz egy járókelőt, hogy az már fáj? Most megtudhatod, hogyan lehetsz diszkrét szatír.
Láttam a buszon egy lányt. Barnahajú, arányos testű, leírhatatlanul szép. Legalábbis nekem. Mivel ő ült, én pedig álltam mellette, eleinte szemből még nem is láttam, de már arctalanul is tetszett. Igen, beleszerettem a feje búbjába, a szép kezébe, hosszú lábába. Nem akartam előrehajolni, hogy megbámuljam az arcát, mert az egyrészt feltűnő, másrészt illetlenség, aztán nehogy leugorjon egy füles a tolakodó fejemnek. De ilyen testhez nem jár szörnyarc. Később, egy kanyarban, megpillantottam a fele arcát, és tudtam, hogy a folytatása is szépséges. Megszólíthattam volna. Volt köztünk kapcsolat. Hiszen már társak voltunk. Utastársak. Elképzeltem, hogy megszólítom, megadja a számát, felhívom, találkozunk, beülünk valahova. Elcsattan az első csók, lefekszünk egymással, minden csodásan sikerül.
A szülinapjára majd valami drága parfümöt veszek, ő pedig örömében a nyakamba ugrik és össze-vissza csókol, elhalmoz édes csókjaival, hogy szinte majd’ megfulladok tőlük. A karácsonyt együtt töltjük majd a közösen feldíszített fa alatt, Szilveszterkor pedig koccintunk én pedig kifújom a hajából a konfettiket. Ó, jaj, a lány most leszállni készül. Jelez, majd amikor megáll a busz, lelibben a jármű meredek lépcsőjén. Ruganyos, mint egy leopárd. Gyorsan döntök és leszállok utána én is. Követni fogom, mint egy szatír. Most a Spárba tart. Nem baj, úgysincs otthon tej, megyek én is. Mivel indokot találtam már a követésre, nem éreztem már annyira szatírnak magam a továbbiakban. Most a zöldségek előtt áll, nézi a paradicsomokat. Továbbmegy. A savanyúságnál megszólítanám. De nem merem. Hogyan? „Szia, ööö… segíthetek választani kovászos ubit?” – nem, ez hülyeség. Istenem, de gyönyörű bokája volt. Napestig csókolgatnám. Elképzeltem, hogyan lophatok bokacsókot: úgy teszek, mintha elcsúsznék a padlón és pont a bokáján csattan a fejem véletlenül és a másodperc törtrésze alatt, míg magamhoz térek, hopp, le is ugrott egy bokacsók, észre se veszi. A lány csokit vesz, joghurtot vesz. Én tejet, meg kiflit, de közben végig követem őt félszemmel, periférikusan, nehogy nyomát veszítsem. Vajon van barátja? - érdekes, hogy csak most merült fel bennem ez a kardinális kérdés. A legközelebb az illatszernél kerülök hozzá, egy dezodort olvasgat. Gyönyörű arc, ónix szemek, rózsa ajkak. Egy pillanatra majdnem rám néz: a tekintete egyszerre lágy és határozott, mint egy görög hetérának. Továbbmegy. A vegyi árunál majdnem nyomát vesztem, de a pénztárnál újra felfedezem. A kasszánál két emberrel mögötte állok. Vajon tudja, hogy követem? Tetszik neki? Fizet és távozik. Amikor elköszön a pénztárostól, a hangját is meghallom: csengő zene. Zene. Zene. Az előttem levő két ember komoly akadályt jelent. Az egyik kártyával fizet, a másik meg valami olyat vett, amit a kasszás csajnak egy listából kell kibogarásznia. Aggódva néztem a kijáratot, de nem láttam a nimfát. Amikor sorra kerültem, már reménytelen volt a további küldetés. Kiléptem a boltból. És ő sehol. Tudom, hogy még látni fogom és akkor így vagy úgy, de megszólítom. Ott a buszon. Valami szar szöveggel, hogy „elnézést kisasszony, de nincs egy névjegykártyája véletlenül? Fel kell írnom a hátára a számomat önnek.” Vagy: „elnézést, de nem vagyok idevalósi. Meg tudná mondani, hogy merre lakik?”
Az utolsó 100 komment: