Nem tudom, hányan emlékeznek arra a szövegre, amit az esküvőkön hallanak. Mármint, hogy a jó és rossz napokban is hűség és kitartás, illetve, hogy míg a halál el nem választ. Na, nekünk minden kijutott a férjemmel. Nem egész tíz év alatt. Hol is kezdjem? Szolid középosztálybeli, vidéki családban nőttem fel. A vidék is sokféle; míg mondjuk Győr, Szeged, Debrecen vagy Pécs izgalmas, élhető helyek, a Balatontól délre gyakorlatilag csak azért vannak feltüntetve a települések a térképen, hogy az átutazó gyorsabban eljusson a horvát tengerpartra vagy Plitvicére. Én is egy ilyen helyen nőttem fel, és ismerkedni csak a kocsma meg a diszkó volt, én meg utáltam mindkettőt.

Az egyetem alatt kivirultam, a végéig két komoly kapcsolatom volt, az egyik egy, a másik két éves. Egyszer volt egy egyéjszakásom, az utolsó előtti év vizsgaidőszaka után: egy pár évvel idősebb, irtó helyes srác sziporkázott egy szórakozóhelyen, mindenki itta a szavait, egyszerűen lehengerelte a hallgatóságot, aztán hazakísért és lefeküdtünk. Másnap reggel elment a kávé után. Utána három évig nem láttam. Közben csúsztam az egyetemmel, mivel kiderült, hogy terhes vagyok életem egyetlen egyéjszakásából. Az ironikus az, hogy védekeztünk. Ugye van ez a vízpróba-dolog a gumióvszerekkel, de ki csinálja meg rögtön szex után? A következő hónapokban a srácot kerestem, de mit tudtam róla? Semmit, még a keresztnevét sem, és kiderült, hogy először járt ott, ahol találkoztunk, éppen átutazóban volt. Matt. Gondoltam az abortuszra, de elvetettem az ötletet. Közben persze megvetés és ellenérzések mindenünnen, de nem igazán zavart, keményfából faragtak: eltartottam kettőnket, a gyermekem szépen fejlődött, én meg boldog voltam általában, de azért éreztem, hogy apa nélkül nem család a család, így folytattam a keresést a szabadidőmben. Semmit sem találtam, pedig nem kíméltem sem időt, sem pénzt, sem energiát.

Pár évvel később beteg lett egy idős budapesti rokonom, bekerült a kórházba, de már haldoklott. A kórterembe bezsúfolódik a rokonság, és mindenki szegény nagybácsit nézi, én meg a szomszéd ágyban fekvő fiatal férfit. Filmszerű jelenet volt. Ő volt az. Teljesen biztos voltam benne, hogy már rég elfelejtett, teljesen biztos voltam benne, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Hamuszürke arcán felcsillant a két szeme, amikor rám nézett, aztán a kezét nyújtotta felém. Mindenre emlékezett, én meg elmeséltem az azóta történteket. Az orvosok azt mondták, öt-tíz százalék esélye van túlélni a betegségét, egy előrehaladott stádiumú rákot. Gyakorlatilag a kezelése közben ismerkedtünk meg, mindig mellette álltam, és ő mindig mondta, hogy csak miattam és a gyerek miatt küzd. Meggyógyult. Közben megszületett a második gyerekünk is. Összeházasodtunk, boldogan éltünk hat évet. Tényleg minden szempontból elégedett voltam, és úgy láttam akkoriban, hogy ő is. Mindene megvolt. Kerestem, de mégis vezettem a háztartást, minden nap meleg étel várta otthon, jártunk nyaralni, kirándulni, a gyerekekkel pont annyit foglalkozott, amennyit akart, és amikor leoltottuk a lámpát, ugyanolyan tűzzel öleltük egymást, mint első este. A felépülése óta ismét sármos és sziporkázó volt.

Két nap múlva felhívott, hogy beszéljük meg a dolgot. Elnézést kért, aztán elmondta az ő nézőpontját, hogy kevés a szex, úgy érzi, hogy irányítva van és hogy élveznie kéne a "második életét", de rohadtul nem élvezi. Szerintem nem volt kevés a szerelmeskedés, de tőlem lehet több. Csakhogy élvezetes ez egy férfinak? Mármint hogy én nem akarom, és nem tagadom, elmenni sem tudok, ő meg csak dolgozik, aztán egyszer csak vége? Mit tegyek, ha olyan heti egyszer kívánom meg annyira, hogy el is tudjak menni? A másik, hogy irányítva van. Akkor talán nem egész nap tévézni kéne, foglalkozhatna a gyerekekkel, a lakással vagy esetleg velem, ha már mindezeket én csinálom. Egyszerűen nem lehet rendszer nélkül élnem, mert szétesik az egész. Végül arra kért, hogy fogadjam vissza, mert lezárta a kapcsolatát és nem tud nélkülem élni.