Sziasztok! 34 éves vagyok (nő), és pár éve volt egy elég meredek válásom, aztán volt egy betegségem is, amit az ügyes doki félrediagnosztizált stb. de ezekről ennyit - azóta önbizalomhiányom 100%, nehezen ismerkedek és… hát, ilyenkor lejjebb adja az ember az igényeit. Megismerkedtem egy ex-kollégám haverjával. Miklós 36 éves, jó kiállású, kedves férfi. Sokat beszélgettünk, elmesélte, hogy a szülei korábban elszedték minden keresetét, erre idegileg ráment, olyan durván, hogy már reggelenként idegesen ébredt. Végül elköltözött, de a szülei könyörögtek, hogy költözzön vissza, „mert nagyon szeretik”. Közben az állt az egész hátterében, hogy azt a pénzt, amit albérletre herdál, inkább adja nekik.

Megsajnáltam, hiszen őt is megtépázta az Élet. Sorstársat láttam benne és erősen dolgozott bennem a szánalomfaktor, plusz az előbb említett önbizalmi válság. Összejöttünk, megengedtem neki (na, jó, én kértem), hogy költözzön hozzám. Nincs nagy lakásom, de szép és tiszta, meg ketten azért kényelmesen elférünk benne. Az elején még minden rendben volt, majd előjöttek a hülye génjei. Egyik reggel kelek fel, mennék munkába, Miklós nincs mellettem. A garázsnál látom, hogy nincs meg a kocsim. Először azt hittem, ellopták, mi másra gondolhatnék, majd volt egy gyanúm, hogy ki vitte el. Felhívtam Miklóst, aki elmondta, hogy bocs, de el kellett vinnie a kocsit, mert az egyik barátjától el kell hozni pár cuccot. DE miért nem szóltál?? Nem akart felkelteni. De előző este szólhattál volna. Igen, ez igaz és bocs. Mindegy, menjek busszal. Ez még nem is volt olyan durva húzás. Az már igen, amikor egyszer korábban jöttem haza, ő meg 4 haverjával, bömbölő zene mellett bulizott a lakásban. Azt mondta, hogy mire hazajöttem volna, már eltakarított volna mindent, nem tudta, hogy korábban jövök. Hát, kösz, örülök, ha idegenek mászkálnak a cuccaim között. Titokban a hátam mögött… ettől meg tudok hülyülni. A másik eset: elvett 20 ezer forintot, azóta sem tudom, mire. Nem szólt róla. Én vettem észre. Amikor jeleztem neki, azt mondta, hogy kellett, de vissza fogja adni. 1 hét múlva 10 ezret visszaadott. A többit azóta sem láttam. De aztán történt egy vicces eset: felhív az apja, hogy lenne egy hűtőládájuk, nem akarom-e megvenni? Ez nem is lenne súlyos, ha a szüleivel egy alkalomnál többet találkoztam volna. Ugyanis alig ismerem őket, egyszer mutatott be nekik Miklós, amikor beugrottunk hozzájuk. Erre azzal jön, hogy vegyem meg a hűtőládájukat - mondom, hogy kösz, nem, nem tudom hova rakni, majd letettem, mielőtt egy fél disznót is rám tukmál. Aztán jött egy olyan időszaka a páromnak, amikor közölte, hogy depressziós és csak ült a sötét szobában, én vigasztaltam, ápolgattam, tisztára úgy éreztem magam, mint egy szanatóriumban. Miklós egy szép nap kitalálta, hogy elég volt neki a nyüzsgő városból, lemenne a telekre, úgysem látta még. Ugyanis meséltem neki, hogy Balatonszepezden van egy kis nyaralónk, vagy kalyibánk, de elég rossz állapotban épp csak a lakhatóság határán. Azt mondta, lemegy pihenni oda 1 hétre. Én nem tudtam vele menni, mert dolgoztam - igaz, nem is hívott. Odaadtam neki a kulcsot, reméltem, legalább rendbe teszi, pl. megsemmisíti a derékig érő gazt, vagy valami. Amikor leért, fel sem hívott, hogy mi van. Akkor hívott fel, amikor eljött onnan, 1 hét múlva. Kérdeztem, hogy csinált-e valamit? Azt mondta, hogyne: jó sokat sörözött. Kérdem: de a ház körül valamit? (azon kívül, hogy körbe brunyálta). Azt mondta nem, semmit, miért, kellett volna? Most ott vagy egy hétig, látod, hogy ráfér a munka, és nem zavar a bontási területnek látszó lakókörnyezeted, az isten áldjon meg?? Legalább kigazolt volna, lefestette volna a deszkákat, a kerítést megcsinálta volna, mert már lassan kidől az utcára. Na, ez volt az utolsó csepp - amikor haza jött azzal fogadtam, hogy most azonnal, azzal a lendülettel, amivel bejött, menjen is el, mert nem vagyok szanatórium, sem üdülési csekk. Kérdezte, hogy akkor most vége? Mert ő nem akarná. Mondtam, hogy nem, csak hadd vegyek egy kis levegőt. Erre már összepakolt és elment. És most itt tartok. De mikor, illetve egyáltalán visszahívjam-e? Persze azóta beszéltünk többször, elmondtam, hogy mi a bajom vele, belátta és ígérte az ilyenkor szokásos megváltozást. De nem akarok még egy menetet. Inkább egyedül, mint egy piócával.