„Elszégyelltem magam, amikor azt éreztem, hogy milyen öröm elhízva látni őt. Komolyan jó érzés volt, nem tehetek róla. És aznap nagyon jól éreztem magam” – a káröröm nem szép, viszont émelyítően édes tud lenni. A hölgy félévenként lovagot cserél, posztolónkat pedig karácsony előtt egy héttel hagyja faképnél: elhúz egy másik pasihoz.
A sztori már két éves, de tegnap előtt megláttam a hölgyet és előjöttek belőlem a 2 évvel ezelőtt véget ért események. A hölgy akkor 28 volt, én 31. Közös munkahelyen voltunk, de csak azután jöttünk össze, hogy ő kilépett – csaptunk neki egy búcsúbulit, ahol én is „megünnepeltem”… alaposan, mert még aznap este lefeküdtünk. Fél évig elég komolyan (ezt a „komolyant” inkább csak azt hittem) jártunk, rövidesen hozzám költözött, és nem ritkán beszéltünk a házasságról, gyerekről is - elég nehéz a történtek távlatából leírni egy ilyen mondatot.
Ugyanis karácsony előtt egy héttel közölte, hogy elköltözik. Ahogy ő fogalmazott: „nem töltjük együtt az ünnepeket.” Nem mondta, hogy vége. Akkor még nem. Viszont neurotikus, spórolós puhánynak nevezett. Amit nem tudtam hova tenni, mert nem vettem észre, hogy az lettem volna. Amit neki vettem ajándékba, megkapta a húgom. És fél évig jó volt ez a spórolós puhány? Akkor nem merte elmondani, hogy nem idő kell neki, érjem be azzal, hogy elköltözik. Aztán visszahallottam valamit… az egyik ismerősömmel jött össze. Állítólag nagy nyilvánosság előtt is spórolós puhánynak (és még sok egyébnek) nevezett, ittas állapotban. Próbáltam elfelejteni. A közös dolgainkat. És ez – a történtek miatt – hamar sikerült is. Bár tartós kapcsolatom a mai napig nincs… Sajnos, ez van. Nem régen megtudtam, hogy az új lovagot szintén kb. fél évig hülyítette, majd továbbállt. Egyébként az előttem lévő pasijával is pont fél évig járt, ezt ő mondta, a kapcsolatunk elején. A lány szüleinek van egy ruházati standja a ….. -kínai piacon. És tegnap előtt megláttam őt a pult mögött, olcsó rongyok között. Nem ismert meg. Én is alig ismertem meg őt, annyira el volt hájasodva. Mint a nagyszájú, kiabálós proli anyukája. Viszi tovább a családi örökséget magán… nem tűnt boldognak, fáradt arca lett. És elszégyelltem magam, amikor azt éreztem, hogy milyen öröm elhízva látni őt. Komolyan jó érzés volt, nem tehetek róla. És aznap nagyon jól éreztem magam. Persze, vitatkozhatnánk azon, hogy az a fél éves kapcsolat - hiába éreztem mélynek és a közös élet-téma ellenére - sem volt annyira mély, mint gondoltam.
