„Mi van, ha nem lesz kedve tisztába tenni? Vagy nem akar virrasztani a lázas gyerek mellett?” – Levélírónk bizonytalan benne, hogy a párja felelős apa tudna lenni. Az első terhességi vaklárma után egyáltalán nem érdekelte a gyerek-téma. Legközelebb, amikor neki szottyan kedve az utódnemzéshez, már az asszonynak megy el a kedve.
Sziasztok! Azért írom le, mert már nem bírom magamban tartani. Szétfeszít. A férjemmel egyidősek vagyunk, és három éve vagyunk együtt, egy éve házasokként. A bajok tulajdonképpen az esküvő után két hónappal kezdődtek. Fogamzásgátló tablettát szedek, de egy vírusfertőzés miatt kimaradt három nap. Utána persze használtunk óvszert, de ilyenkor az előző napok is számítanak, és úgy tűnt, terhes maradtam. Különösebb jele nem volt, csak a havi bajom késett. De ez az elmúlt három évben, tabletta mellett, soha nem fordult elő. Már az első napon szóltam a férjemnek, hogy talán nem tudtuk kivédeni a vírus okozta kis szünetet. Ő hümmögött, azt mondta, várjunk még. Másnap megkérdezte, mi a helyzet. Mondtam, hogy ugyanaz. Megint csak hümmögött.
A harmadik napon már nem bírtam tovább, és megkértem, mondja el, mégis mit érez, mi van, ha tényleg terhes vagyok. Talán, ha akkor egyszerűen békén hagyom, nem így alakulnak a dolgaink. Elmondta ugyanis, hogy neki ez korai, még nem akar gyereket. Miért? Mert még nem készült fel rá, és szerinte én se, meg a kapcsolatunk se. Arra hivatkozott, hogy ő majd biztos úgy lesz ezzel, mint a haverjai, hogy a kilenc hónap alatt hozzászokik a gondolathoz. De nem most, mert most még nem kész. Majd. Mondta ezt 32 éves fejjel. Nagyon bántott a dolog, mert én úgy éreztem, minden rendben köztünk, és nem katasztrófaként éltem meg, hogy esetleg jön egy nem tervezett baba. Mielőtt vettem volna egy tesztet, közöltem a férjemmel, hogy bármi is van, megoldom egyedül. A válasz csak hümmögés volt megint, egy szóval sem mondta, hogy nem vagyok egyedül, vagy ez a kettőnk ügye, vagy hogy mellettem áll, vagy bármi ilyesmi. Számomra világossá vált, hogy ha tényleg terhes vagyok, egyedül kell felnevelnem (az abortuszra gondolni se tudtam). Szerencsére kiderült, hogy vaklárma. Életemben nem voltam még annyira hálás egy kék csíkért. A férjem megkönnyebbült, és lezártnak tekintette az ügyet. Engem viszont bántott. Próbáltam erről beszélni vele, de hárított. Éltünk tovább, mint addig. Bennem mégis megváltozott valami. A férjem iránti bizalmam megrendült, úgy éreztem, cserbenhagyott. A jövőképemből kikerült a gyerek. Két hete a férjem előhozakodott azzal, hogy ő most már szeretne családot. Készpénznek vette, hogy én majd azonnal ugrok az ajánlatra, neki csak annyi a dolga, hogy zöld utat adjon. Amikor észrevette, hogy nem vagyok túl lelkes, megsértődött. Megkérdezte, mégis mi a fene bajom van nekem, hogy ilyen idősen nem örülök, hogy jöhet a gyerek. Elmondtam neki, hogy bennem mély nyomot hagyott, amikor annál a vaklármánál magamra hagyott. Azzal védekezett, hogy tudta, minden kétséget kizáróan biztos volt benne, hogy nem vagyok terhes. Persze. Minden esetre közöltem vele, hogy én még nem vagyok kész erre, és majd szólok, ha igen. Kinevetett. Aztán látta, hogy komolyan gondolom. Nem tetszik neki a mostani felállás. Ő gyereket akar, én nem. És az olyan mondatokkal, hogy "De hát most már én is akarom!" nem hozzák meg a kedvem. Mi van, ha nem lesz kedve tisztába tenni? Vagy nem akar virrasztani a lázas gyerek mellett? Vagy állatkert helyett sörözni megy a haverokkal? Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valaha is gyereket akarok tőle. Remélem, hamarosan lecseng nála ez a lázas családalapítási vágy, és nem is jön elő soha többé. Z.
