Levélírónk a szülei elől menekül a pasijával a fővárosba. 6 évig tart a boldogság, aztán a srác bevállal egy munkahelyi menetet, amit el is újságol a lánynak. Ha most elhúz a lakásból, hova mehetne, ha haza nem?
6 éve együtt vagyok a barátommal. Amikor összejöttünk, nem voltam éppen túl jó viszonyban a szüleimmel és anélkül mentem el tőlük, hogy bármit is megbeszéltem volna velük, vagy kibékültünk volna. Feljöttünk Budapestre, mivel a barátom ott lakott. A családi viszony azóta annyira enyhült mindössze, hogy havonta egyszer felhívom az anyukámat, és egy rövid, valódi érdeklődés nélküli telefonbeszélgetésbe merül ki a dolog. A szülinapomon vagy karácsonykor fel se hívnak már.
Ennek oka, hogy leléptem tőlük a barátommal, annak idején. Nem csak miatta mentem el, hanem mert elegem volt abból, hogy a szüleim folytonosan számon kértek és ha kerestem valami pénzt alkalmi munkával, igényt tartottak az egészre. De ezen kívül voltak még más problémák is. Szóval, eljöttem, mert nagyon rám nehezedett az a légkör. Hozzá költöztem. Néha meglátogattuk a szüleit, akik pár buszmegállónyira laktak tőlünk. Annak örültem volna, ha a barátom szülei legalább befogadnak, és valamilyen szinten megkedvelnek, de nem így történt. Kedvesek voltak velem, bár tartózkodók. Ezt éreztem. De a barátom visszamondta nekem, hogy egyenesen megmondták neki, hogy többet oda ne vigyen. Ez nagyon fájt. Ezen kívül nem történt olyan, amit a problémák közé tudnék sorolni. Persze nagyon rosszul esett, mert nem tudtam, mi a bajuk velem… Próbáltam nem foglalkozni a dologgal. Nem mentem vele, és kész. Egészen mostanáig elmondhatom, hogy nagyobb döccenők nélkül sikerült átvészelni az eddig eltöltött időt.
Két hete elmondta, hogy félrelépett.
Munkahelyi viszony. Az is jelent valamit, hogy elmondta, hiszen el is titkolhatta volna, sosem tudom meg. Elfogadtam, de elnézni nem tudom. (Megbocsátani? Hiszen nem a lábamra lépett… Nem tudom, mi erre a helyes kifejezés, talán az „eltűrni”) Ettől eltekintve boldog voltam vele, jól megvoltunk. Ideáig… Mert ha ide jutottunk, akkor meg fogja tenni legközelebb is. Ami ellen tenni nem tudok. Elengedni nem akar. Ha pedig elhagyom, akkor hova mehetnék? Haza nem. A pesti barátnőimhez (nem sok van) nem mehetnék szerintem. Maradna az albérlet. Talán még fenn is tudnám tartani, igaz, éppen hogy csak, másra már nem futná. De egyáltalán el kéne-e mennem? Hiszen mindezek ellenére szeretem, és ő is engem, és megbocsátani… próbálok. Ahogy tűrni is.
