Nagyon sokáig gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e az én kis történetemet, de végül úgy döntöttem, hogy ez lesz a legjobb megoldás a bennem rejlő fájdalmak levezetésére. Az idei nyarat úgy vártam, mint idáig egyiket sem, mert tudtam, hogy egy olyan lánnyal fogok találkozni, aki minden szinten le fog nyűgözni. Ugorjunk is vissza a történet elejére. Tavaly nyáron kezdődött minden, egy közösségi oldalon. Elkezdtem levelezni egy, akkor még székesfehérvári lánnyal. Hetekig csak szimpla levelezésnek tűnt az egész, minden fajta érzelem nélkül. Időközben kiderült, hogy szeptembertől megkezdi tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi karán. Így hát azt tette, amit mindenki tett volna, azaz „leköltözött” Pécsre, ahol egy kollégiumban szállt meg.

Ezek után is még sűrűn váltottunk egymással levelet, hiszen mesélte a beilleszkedéssel járó élményeit. Később, ahogy teltek-múltak a hetek és jöttek a fárasztó tanulással teli napok, úgy lassultak le a levélváltásaink. Aztán persze, ahogy az lenni szokott, rátalált a szerelem. A szobatársával jött össze, amin nem is csodálkozom, mert, ha egy lány meg egy fiú együtt lakik egy egyetemi koleszban ugye… Szóval ennél a pontnál végképp megszakadt a levelezgetésünk és talán egy hónapban, ha kétszer írtunk egymásnak, akkor az már jónak volt mondható. Jöttek a téli hónapok és mindenki el volt a saját kis életével foglalva. Majd jött a reményt keltő tavasz, amikor minden virágzik és mindent szebbnek látunk, mint addig. Ez itt is így volt. Egyre többször írtam neki, kérdeztem tőle, hogy mégis, hogy áll a vizsgákkal és úgy ámblokk a pécsi élettel. Lassan minden megváltozott, minden kezdett szép és érdekes lenni. A levelezéseink egyszer csak átcsaptak hosszú-hosszú monológokba és lehet, hogy nem vettük észre, de megjelentek azok a fránya érzelmek is… (Megjegyzem, azt nem tudtam biztosra, hogy szakított-e a barátjával, de nekem akkor úgy jött le.) És, mint tudjuk, ahol érzelmek vannak ott nem sokkal később a fájdalom is felüti a fejét. Valamikor áprilisban lehetett, amikor „szintet” lépett ez az egész levelezősdi és igen bensőséges, érzelmekkel teli leveleket váltottunk egymással. Ez hatalmas hiba volt és én már akkor tudtam, hogy nem lenne szabad egy olyan lánnyal ilyen hangnemben levelezni, akivel még nem is találkoztam… Az egészben az a vicc, hogy ő erőltette mindig ilyen szövegekkel, hogy „ez neki már több, mint barátság” és társai. Megígérte, hogy nyáron bármi is történjék, mi találkozni fogunk és én már akkor szépen kezdtem tervezgetni, hogy miként fog kinézni a mi első „egymásra pillantásunk”. Elérkezett a nyár kezdete és egyre érdekesebb levelek jöttek tőle. Egyfolytában azt írta, hogy olyan rossz, hogy nem tudunk találkozni pedig már annyira szeretne, plusz kiemelte, hogy már nem kell sokat várnom és találkozni fogunk, mert majd feljön hozzám. Leírtam neki, hogy bármikor jön én majd várni fogom őt itt Pesten. Aztán jött a sokkoló bejelentése… Ami nem volt más, mint az, hogy nemsokára ki fog menni Franciaországba tanulni, valamikor júliusban. Ekkor azt írta, hogy mindenképp találkoznunk kell, azelőtt mielőtt elhagyná az országot. Persze én egyből írtam neki, hogy akkor jön, amikor csak szeretne és mindennél jobban várom őt. Amikor a tudatomig eljutott az, hogy ő hamarosan elmegy, akkor már csak egy dolog foglalkoztatott és nem az, hogy mennyire várom a találkozást, hanem érdekes módon az, hogy mégis milyen iszonyatosan fog majd fájni a búcsúzás pillanata… Természetesen az meg sem fordult a fejemben, hogy nem fogunk találkozni. Ő a következő leveleiben mindig csak siránkozott, hogy miért nem tudunk már találkozni és annyit sír emiatt, mint egy bolond. Én meg képtelen voltam azt felfogni, hogy miért nem tud egy konkrét időpontot írni, amikor jön, illetve miért nem írja akkor azt, hogy menjek én le hozzá Fehérvárra. Valamikor július elején pedig eljött a végső döfés, ami pedig az volt mikor egyszer csak közölte, hogy a következő nap indul Franciaországba. Kifejtette a levelében, hogy mennyire sajnálja ezt az egészet és már az őrület határán volt a sírások terén és a többi és a többi… Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy én ekkor mit éreztem, mert ez még egy karddöfésnél is jobban fájt. Kiszakította a szívemet a helyéről és a mai napig nem találom a helyes utat. Különösen, azért volt ez még fájdalmasabb az átlagnál, mert július utolsó napján lettem 22 éves és valahogy az ember nem ilyen születésnapi meglepetésre számít… A legrosszabb az egészben az, hogy ő ezek szerint mindvégig tudta, hogy nem fogunk találkozni és végig abban a hitben ringatott, hogy mi majd bizony találkozni fogunk és, de jó lesz… Nem tartom magam egy naiv embernek, de itt megbukott minden. Nem hittem volna, hogy a sors majd ilyen helyzet elé állít, vagy éppen állítom saját magam, de megtörtént. Megtörtént, mert belekergettem magam egy butaságba és ez lett a vége. Természetesen nem hagytam szó nélkül a lány „tettét” és talán életem leghosszabb kiterjedésű levelében válaszoltam neki. Nagyon nehéz volt, de minden gondolatomat, amit ezzel az egésszel kapcsolatban éreztem, bele írtam. Rengeteg kérdés van bennem, amire lehet, hogy soha nem fogok választ kapni és egy nap talán, amikor majd visszajön a leányzó, akkor csak egy dolgot szeretnék tőle kérni, még hozzá azt, hogy nézzünk mélyen egymás szemébe... Azt viszont bizton állíthatom, hogy én soha nem hazudtam neki és mindig őszinte voltam vele! De minek?!