Tedd a kezed a monitorra, küldöm az energiát!

Sziasztok! Nem tudom, hány "visszajáró lélek" akad errefelé; én most másodszor is boldogítanálak titeket. Egyszer, még februárban jártam már erre (kulcsszavak: sunyi nő, kihasználás, sms-ben szakítás, pasifelhő). Rendesen kiosztottak (na igen: akkoriban még 7-800 hozzászólás is volt egy poszthoz...), hogy a sértett egóm mondatja az ott leírtakat, meg önfényező vagyok és az olvasó szimpátiájára játszom. A sértett egó igaz lehetett; a többivel a szándék nem ez volt, de a történetben elkövetett hibáimmal kénytelen voltam szembesülni és elismerni azokat. Erre persze meg azt mondták, hogy ez is gyanús; fake az egész. Nem volt az, de mindenki azt hisz, ami jólesik. Főleg, hogy ez a poszt nem kis részben a hitről fog szólni. Lesz benne egy kis gúny is, de akkor sem írok mást, mint amit érzek és gondolok.

Párszor nekifutottam az elküldésnek, majd mégsem küldtem, mert arra gondoltam: annál nehezebben szabadulok, minél tovább foglalkozom a témával. Most viszont úgy gondolom, ez már tényleg a lezárás; kigyógyultam belőle. Ha a volt párom is olvassa, simán magára ismerhet az itt leírtakból, de nem érdekel; nagyon is egyetértek azzal, hogy ilyenkor már az "Ő" és a "mi" helyett újra csak az "én" számít. Hallottam tőle olyat is, hogy inkább legyek bántóan őszinte, mint megfelelni vágyásból diplomatikus. Hát akkor tessék!

Pár hónappal az előző "sztorim" után megismertem egy NŐ-t. Direkt nagy betűkkel írva. Félek már a színpadias, nagy szavaktól, de akkor mégis teljesen jogosnak éreztem. Azt hiszem, eddig belé voltam a leginkább szerelmes. Egészen más volt, mint a korábbi(ak): kedves és közvetlen (ilyen persze előtte is akadt), valami eszméletlen és különös kisugárzással (ez viszont új volt). Az a fajta, akitől és akiért elsőre mindenki odavan, meg vissza... És még valami: csodaszép. Ki ne szeretne egy gyönyörű barátnőt, ha egyszer lehetséges? Most már kezdem elfogadni, hogy ez nem feltétlenül előny, de még mindig nehezen szabadulok a kísértéstől.

Elsőre, simán ment minden. Írtam neki - válaszolt. Kértem a telefonszámát - megadta. Felhívtam - kedves volt. Ő is keresett - örültem. Randira hívtam - jött. Romantika, holdfény, csókolózás. 1 hét alatt a világ legboldogabb emberévé alakultam át. Az ismerőseim azt mondták, jó nekem, hogy így bele tudok szeretni valakibe. Egyszerűen úgy éreztem, hogy "most végre megtaláltam!". Hosszú lenne leírni, de olyan véletlen-sorozat (is) vezetett a mi egymásra találásunkhoz, hogy hajlamos voltam azt gondolni, valami sorsszerű van a dologban.

(Tanulság 1: nem szabad ilyen rövid idő alatt messzemenő következtetéseket levonni. A XIII. századi lovagköltőket és hősszerelmeseket meg a mai világban nem sokra/sokáig értékelik.)

Még mielőtt bárki rosszra gondolna (mármint hogy érdek/kihasználás volt a háttérben), egész biztos vagyok benne, azért mentek kezdetben ilyen jól a dolgok, mert rögtön az elején az érdekelte, "van-e hitem". Ilyet első randin még nem kérdeztek tőlem, de őszintén mondtam igent rá, és ez tetszett neki. Meggyőződésből hívő vagyok, "de" egyben realista is: el tudom választani, hogy mi hit kérdése és mi nem az. (Például a szekrényajtó a hőtágulástól recseg, nem a szellemjárástól :)) Azt hittem, ez jó - na ez esetben pont ez volt a baj.

Sok időt töltöttünk együtt közös programokkal, beszélgetésekkel, és eleinte minden a jó irányba mutatott. Sokat jártunk együtt táncolni, órák hosszat beszéltünk telefonon, megírtunk egy enciklopédiára való sms-t. Izzott a levegő, bepárásodtak az autó ablakai, szükség volt a hátsó ülésre...bizonyos tekintetben újra 16 évesnek éreztük magunkat.

Idővel szóba kerültek nyugtalanító dolgok is a múltjából, de ezekkel nem nagyon foglalkoztam, mert

1) én is követtem el hibákat korábban,

2) elmondtunk egymásnak mindent,

3) és ahogy az egyik legjobb barátom mondja: 30 körül már nem lehet "nullkilométeres" nőt találni (ez nyilván a férfiakra is igaz).

Lehet, hogy ez gonoszul hangzik, de muszáj volt ideírni. Ha a két fél nem hasonló alapokra építkezik, akkor hosszabb távon úgyis bukik a dolog.

Az első hetekben csodálatos volt minden, aztán lassan elkezdte adagolni a dolgok árnyoldalát. Akármiről is kezdtünk el beszélgetni, valahogy mindig ugyanarra terelte a szót, így a beszélgetésekből hosszú, kioktató monológok lettek. Először csak némi, buddhista jellegű életfilozófia (oké), utána energiák/csakrák (legyen), majd angyalok (határeset), tündérek (a mesékben) és az ő "képességei" (ó, hogyne). Végül ezotéria, de valami elvetemült módon.

Nem egy szimpla horoszkóp a Nők Lapjából, hanem komplett "szakirodalom", csodatévő gép és hasonlók. Minden mögött rejtett értelmet, misztikumot, atlantisziakat és x-edik dimenziót látni/keresni, az embereket számok és bolygóállások alapján értékelni - na ez nem az én világom. Sima érettségivel kvantumfizikai témákról pedig én nem mernék nyilatkozni (mert a csodagép állítólag ilyen vonalon mozgott, csak a hülye fizikusok nem akarták elismerni). Na és duma a toleranciáról, de ha valamire azt mertem mondani, hogy nem hiszek benne, rögtön megfagyott a levegő. Korábban már megfogadtam, hogy szektásokkal soha; na ez pont olyan volt, mint egy jehovással, csak pepitában. Ezeknél nincs pardon: ha nem velük vagy, akkor ellenük, és mehetsz a levesbe. A javára írom, hogy már az elején mondta, hisz bizonyos "dolgokban", de hogy ezekhez képest még az ezo.tv-s "tedd a kezed a monitorra, küldöm az energiát" szöveg is maga a kőkemény bizonyosság, azt azért nem gondoltam.

(Tanulság 2: Ott rontottam el, hogy az első, "nem vagy nyitott az új dolgokra" kezdetű megsértődésnél nem mentem ki az ajtón. Ha tényleg fontos vagyok neki, akkor úgyis keres később, ha meg nem - lássuk be: ez a valószínűbb -, akkor megspórolok egy csomó időt/bánatot/energiát. Bár az energiákat most már inkább hagyjuk! :) Gyenge voltam: csak a szép nőt és a vágyaimat láttam. Gerinc behajlítva, engesztelés indul, neharagudjúgyszeretlek... a későbbi "eredmény" garantált.)

Még pár hétig nyeltem és bírtam, aztán elmondtam neki, hogy ez így nem fog menni. A válasz: kezdettől fogva tudja; nagyon jól érezte magát velem, nagyon szeret és becsül, de igazából nem szerelmes belém, és a saját útja akkor is fontosabb, ha az mindenkit elidegenít tőle. Persze örülne, ha barátok maradnánk. Eddig elvileg oké; két különböző, összeegyeztethetetlen világ, gyorsan kiderült, lépjünk tovább. (Leszámítva a "legyünk barátok"-at; az mekkora marhaság!) Na de innentől kezdődtek... nem, inkább súlyosbodtak a saját hülyeségeim.

Párszor még ő hívott - beszélt hosszan és mindenről (természetesen főleg a kedvenc témájáról), de a burkolt tartalom egy halovány "kezdjük újra" volt. Tartottam magamat... akkor még. Csakhogy amikor ő már nem keresett többet, elkezdett hiányozni. Persze csak a jó oldala. A konfliktusok forrása már feledésbe is merült. De szép volt, de jó volt, de jó lenne újra együtt!

Kértem, hogy menjünk újra közös programokra. (Sajnos futottam utána, mint egy kiskutya...) Jött is többször, de ha a végén szóba hoztam, hogy a különbségek kölcsönös elfogadása esetén újra együtt lehetnénk, a válasz mindig elutasítás volt. Őt csak teljes egészében lehet elfogadni, és őt csak az fogadhatja el teljesen, aki az ő útját járja. Örül, hogy ismer, de mást már nem akar. Először hideg közömbösséggel mondta, utána már egyre keményebben, végül egy akkora (virtuális) pofont kaptam, hogy az végre újra átlendített az ész világába. (Tanulság 3: alkudozással nem lehet visszacsinálni semmit. Léteznek ugyan jó kompromisszumok, de például a fekete és a fehér összekeverve szürke, az meg nem egy klasszikusan szép szín.)

Néhány elpazarolt hónap kellett hozzá, de végül nekem is leesett, hogy ez tényleg ennyi volt; a legjobb, amit tehetek, hogy nem keresem és nem gondolok rá. Egy ilyen szép nőnél rögtön akadtak új jelentkezők, így azt még megszenvedtem, hogy lássam őt az új párjával (akármennyit is erősödtem, ez nem volt kellemes), és technikai okokból fogom még látni a jövőben is.

Mostanában viszont már újra képes vagyok a történet jó oldalát is észrevenni. Bár igencsak megkésve és a saját káromon, de megtanultam, hogy ami nyilvánvalóan nem megy, azt nem kell erőltetni (a nőknél de=nem), mindig az egész embert kell nézni, nem csak az előnyös oldalát, és nem az első hetek eufóriája alapján kell ítélni. Sajnos tudni még mindig könnyebb, mint megvalósítani, de legalább elindultam a jó úton. A sajátomon. Hozzászólás a részemről most nem lesz, de - továbbra is - bírom a kritikát.