"Egyszer azt mondta, az sem érdekelné, ha meghalnék" - a pasi pszichiátriai eset, őrjöng és fura. Érthető, hogy a barátnője lelécelt mellőle. A dolognak itt vége is kéne, hogy legyen, csakhogy a család és a barátok a mai napig azzal vádolják, hogy cserbenhagyta a beteget.
Sziasztok,
Fél évvel ezelőtt döntésre jutottam és elhagytam valakit, akivel 2,5 évig együtt voltam. Az ok egyszerű, és minden normális ember számára belátható: ő elég súlyos pszichológiai problémákkal küzdött, amik viszonylag újak voltak nekem, mert mikor megismertem, ezeknek jele nem látszott. Azért maradtam végig, mert bíztam a gyógyulásban és azért tűrtem olyan sokáig, mert én, mint a barátnője, észrevétlenül, fokról-fokra csúsztam vele. Már fel sem tűnt, hogy miben éltem, hiszen nem kívülről láttam magunkat.
Egyszerűen megszoktam az őrjöngéseit, vagy éppen azt, hogy magába zárkózott és napokig nem szólt hozzám, vagy azt, hogy zsinórban alszik át hétvégéket… Aztán elvesztette az állását és be is törtek hozzá, tehát összejöttek a dolgok. Idegosztályra került. Én végig látogattam, aztán mikor haza engedték, napok múlva kezdődött minden újra. Féltem mellette. Nekem kellett rászólnom, hogy szedje a gyógyszerét, amiből megint vita lett, hogy ne szóljak bele. Azt is megkaptam, hogy tudja, hogy utálom őt (ami nem volt igaz, ma sem az, nem utálom, csak sajnálom, hogy így alakult). Egyszer azt mondta, az sem érdekelné, ha meghalnék. Tudom, hogy nem a valós személye mondatta vele, de én nem akarok olyan kapcsolatot, amiben félek, és nem tudom, ki mellett ébredek másnap, vagy mikor esik komolyabb bajom egy-egy rohama alkalmával. Fél éve már, hogy elhagytam, de még mindig érezni az utóhatásokat. Ha ő nem is, a családja és a közös barátaink folyton zaklatnak, azzal, hogy aljas vagyok, mert elhagytam. Az anyja is azzal jön, hogy cserbenhagytam a fiát, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Hazugság. Csak azt felejti el, hogy én jártam be hozzá, minden második nap, amikor a pszichiátrián volt, míg ő csak péntekenként. Mindenki engem hibáztat, én vagyok most a véres rongy. Az nem érdekli őket, hogy pénzt nem kímélve álltam mellette, tehát az utolsó pillanatig kitartottam és bíztam a gyógyulásban, segítettem. Ma is engem vádolnak. Értem, hogy egy anya elfogult a saját gyerekével, de teljesen vak is? Tényleg én volnék a hibás, mert otthagytam? Nem tudom, más meddig bírta volna. Sajnálom, hogy nem tudtam feláldozni magam és tovább szenvedni. Nem hirtelen léptem le, ha meghallgatott valaki, elmondtam, hogy ez így nagyon nem jó. Sajnálom, hogy ez lett a vége, mert kedveltem a családját, de van egy határ… A legkitartóbb üldözőm az anyja ma is: az lehet a kitartásának hátterében, hogy tudja, a fiának ebben az állapotában nem lesz mostanában barátnője, így a régit kell visszaláncolni mellé. Emiatt fél éve ismerkedni sem tudok, mert ez a dolog nem hagyja lezárni magát.
---
Ha tetszett a poszt, kommentelj, ha viszont inkább saját élményekre vágysz, gyere a Csajok és Pasik társkereső oldalára. A több százezer ismerkedni vágyó közül sokan szívesen megismerkednének Veled. Nézegess fotókat, levelezz, böngéssz, flörtölj!
