"Volt egy örökmozgó boxere, ezzel kizárólag én foglalkoztam az ott töltött négy hónap alatt, csak én sétáltattam, naponta kétszer, mondván, úgyis ráérek" - egy igazán tanulságos sztorival zárjuk a hetet. Levélírónkat félrevezették és hülyének nézték. A hölgy azt állítja, kapcsolatukban minden rossz volt és végig csak kihasználták őt, pedig valójában fordítva történt. Ma megtudhatod milyen, amikor nem vesznek emberszámba.
Elég elképesztő hozzáállásról írok ebben a posztomban, ami után azt fogjátok kérdezni, vajon miért nem léptem ki idejekorán? Ezt is megpróbálom megértetni, bár tudom, hogy nehéz lesz. A tények ismeretében tényleg sokáig vártam, pedig ha látjátok, a csaj az érezteti veletek, nem vagytok egy súlycsoportban, akkor ideje lelépni, míg nagyobb baj nem lesz a dologból. Munkahelyen ismerkedtünk meg. Mindketten évekkel ezelőtt váltunk el, én negyven voltam, ő harmincnégy, - elég törődött volt, így, hogy egyedül nevelte a gyerekét, valahogy sokkal idősebbnek tűnt – de korban egymáshoz illettünk. Egy időben sokat beszélgettünk, - aztán már nem – állítólag jelzéseket is adott nekem, amit én nem vettem észre, de igazából nem is nagyon akartam észrevenni. Az volt az elvem, hogy ahol akkor dolgoztam, az nem olyan közeg, aminek jót tenne egy „benti” kapcsolat.
Volt egy félév, amikor visszaesett az érdeklődése, mindenki a közelgő leépítésektől félt, én is, valahogy nem nagyon volt kedvünk cseverészni. Mint kiderült, jogosan aggódtam, engem elbocsájtottak, őt nem, én elkezdtem keresgélni, gondoltam, most el is fog halni ez a barátság, nincs is ok folytatni, nekem nagyobb gondjaim is vannak, ő meg úgysem lát perspektívát bennem. De jó néhányszor felbukkant a neten, utalt rá, hogy bejövök neki. Ekkor még mindig óvatos lelkesedéssel, de szerveztem olyan találkozókat, ahol többen voltunk. Egyszer a harmadik fél nem jött el, jól, sőt meghitten elbeszélgettünk, de ennyi. A fordulat akkor állt be, amikor kiderült, egy fél évre kikerülök külföldre, egy civil szervezet által, szerény javadalmazás mellett, lényegében önkéntes munkára. Ekkor hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a dolgokba, találkoztunk a kiküldetésem előtt, akkor már megölelt, csókolt, hűséget ígért és kitartást. Minden ideálisnak tűnt, a fél év alatt állandóan bíztatott, minden jó lesz, ha hazajövök, később már minden este ott ültem a csetablak előtt, pedig jobb dolgom is lett volna. De úgy áradozott rólam, hogy az minden este ott tartott.
Hülye fejjel hittem neki, talán más is ezt tette volna, ha azt látja – ráadásul leírva – milyen derék ember, hogy talpra tudott állni, mennyire okos és jó, szeretnivaló és szeretetre képes stb. Kétszer utaztam haza a fél év alatt – csak a költségek korlátoztak – de akkor vad volt és szenvedélyes, tízszer is elmondta napjában, különböző kontextusokban, mennyire szerelmes belém. Rögtön odaköltöztem hozzá, hogy a gyereknek is legyen ideje megszokni és mindig kéznél legyek, amikor kell. Ez azt is jelentette persze, hogy anyagilag is oda kellett tennem magam, és a félretett pénzem azonnal elkezdett apadni. A gondok nyomban elkezdődtek, ahogy hazaértem, rögtön elkezdett kritizálni, miért nem lát engem boldognak, hiába mondtam neki, nem tudok felhőtlenül örülni, mert munkanélküli vagyok. Akkor azzal jött, hogy ez kifogás, azért nincs sokszor jókedvem, mert nem szeretem őt igazán. Erre mondtam, hogy ez nem igaz, és tényleg nem volt az, de erősködött, hogy ő ezt érzi, őt ennél sokkal jobban szokták szeretni, és itt a régi pasijával és a volt férjével hozakodott elő. Gyakran példálódzott velük, milyen gyengédek voltak hozzá, de nem mertem feltenni a kérdést, hogy akkor miért mentek el, mert szerelmes voltam. Igen ám, csakhogy ő nem, bár állandóan mondta, felkeléskor, váratlan helyzetekben, én pedig általában hiszek a szavaknak. A gesztusai, az időnkénti elszólásai és a viselkedése azonban egyáltalán nem erről árulkodott.
Este odaadó volt, napközben viszont sokszor nagyképű és lekezelő, állandóan tömjénezte magát, mennyi publikációja van a szakterületén, mennyire jó nőnek látják mások, kifogtam vele a főnyereményt, becsüljem meg magam, mert bizony „sokan akarnak jönni, ez sosem jelentett gondot.” Volt egy örökmozgó boxere, ezzel kizárólag én foglalkoztam az ott töltött négy hónap alatt, csak én sétáltattam, naponta kétszer, mondván, úgyis ráérek. Nem volt szobatiszta, „nehogy lelki defektust okozzunk neki,” a lakásban bűz terjengett, a „lé” beleivódott a padlóba. A kutya gyakran egy csomó mindent széttépett a szobában, felfordulást csinált, kirágta a cipőm, de ha kritizálni mertem, amihez mindig hozzátettem, hogy javító szándékkal, mindig hozzám vágta, ha nem akarok egy kutyával élni, akkor választhatok, elmehetek, ha akarok. Én nélkülözhető vagyok, a kutya mindenképp marad, gyereknek szüksége van rá.
Megtévesztett azonban, hogy mindig a karrieremről beszélt, s arról, hogy ő mennyit tud segíteni ebben. Ha akarok még tanulni valamit, akkor felveszünk egy kölcsönt, meg neki sok összeköttetése van, segíteni fog. Az eredmények azonban csak nem jöttek és egyre idegesebbé vált, bár pénzügyi tartalékaim és alkalmi munkáim még voltak, és már körvonalazódott egy állás is. Amire sajnos még várni kellett, de legalább valami felbukkant a láthatáron. Amúgy, ha nem is két kézzel, de a körülményeimhez képest eléggé szórta a pénzt. A gyerekkel való viszony is furcsán alakult, a gyerek, bár 11 is elmúlt, eleve nem köszönt nekem mindig, csak amikor olyan kedve volt, és ez volt a ritkább. Egy kicsit zárkózott, mondta a „párom,” gondoltam, jó. Néha beszélgettünk, de nagyon nem adott rá alkalmat, nem is forszíroztam. Gondoltam, nem tűrne beleszólást a nevelésbe, főleg úgy, hogy nevelési elvekről, célokról az ő esetében nem is lehetett beszélni, azok egy az egyben sutba voltak dobva. Az egyetlen elv az volt, hogy mindent rá kell hagyni a gyerekre. Mint később megtudtam, az egyik legjobb barátjának bevallotta, hogy ő „egyszerűen nem tud nemet mondani a gyerekének.” Különös módját választotta a szakításnak is.
Befizettem magunkat egy romantikus környezetben lévő hegyi szállodába, egy kikapcsolódó hétvégére. Még elég hideg volt az idő, de akár kirándulni is lehetett volna. Igen ám, csakhogy a második nap elhatalmasodott rajtam egy vírus, ágynak dőltem és átaludtam a nap felét. Másnap jeleztem, hogy jól vagyok, de ő mindenképp haza akart menni. Mielőtt elindultunk volna, elkért egy bizonyos összeget, gyanútlanul odaadtam és elindultunk a helyi busz felé. Rossz kedve volt, nem szólt hozzám, a megállóban összekulcsolta a kezét, dühösen nézett maga elé, gondoltam, ez csak a szokásos hiszti, most egy kicsit erősebb, majd el fog múlni. Nézem a menetrendet, s hogy megtörjem a csendet, mondom neki, van egy másik út is, ahhoz itt meg itt kell leszállni. Az semmivel sem rövidebb, mondja, de ha én ott akarok leszállni, akkor szálljak le ott, ő továbbmegy. Néztem magam elé, ez most az akar lenni, ami? Így akarja lezárni azt az egy évet, (jó, amiből fél év külföld), ezzel, hogy szálljak le máshol? Elengedtem a fülem mellett, hallgattam, aztán megszólalt. „Szerintem fejezzük be.” Ez is egy mondat volt, különösebben nem akart indokolni.
Én hebegtem-habogtam, hidegzuhanyként ért a hír, hittem neki és szerettem is. Próbáltam menteni a helyzetet, egy időre elköltözöm, meg beszéljünk még erről, oda se bagózott. Már nagyon kellett volna, hogy jöjjön a busz, kínomban fel-alá sétáltam, közben a hiányosságaimat sorolta és hogy ilyen meg olyan vagyok. Nem nagyon tetszett, s ez láthatóan az arcomra volt írva, mire váratlanul rám kiabált: „Add ide a kulcsot!” Ez zűrös lesz, gondoltam, hogy vigyem el a dolgaimat, meg egyáltalán, ez azért durva, hogy most külön kell hazamennünk. Eszembe jutott, hogy a bérletemet használja, gondoltam, jó, akkor te is adj nekem valamit – még a hónap elején vagyunk, az is tízezer forint, annyira jól meg nem állok, hogy tízezresekkel dobálódzak. „Akkor add vissza a bérletemet” – szóltam vissza higgadt hangon. Mire ő: „Ne legyél g**iláda, tudod, hogy nincs pénzem, add ide azt a rohadt kulcsot.” Ezen eltépelődtünk egy rövid ideig: „ha nem adod ide a kulcsot, kicseréltetem a zárat” – fenyegetődzött. Mondom, aggódom a cuccaim miatt, azért mégiscsak… Mire ő: „Minek kellene nekem a sz*r számítógéped meg a vacak tévéd?” Végül odaadta a bérletemet, de úgy hogy egy kézzel még fogta, és egymás kezéből téptük ki a tárgyakat, komikus jelenet volt, de nem volt kedvem nevetni. A buszon külön ültünk, már nem szóltunk egymáshoz, én is csak kókadtan meredtem magam elé. Hazaérve többször hívni akartam, de ki volt kapcsolva.
Másnap kaptam egy szűkszavú sms-t, hogy az összes cuccom, a számítógépem, a tévém, a jegyzeteim, a ruháim és a könyveim megtalálhatóak az emeleti tárolóban, a panelház folyosóján, kulcs a lábtörlő alatt. A lakásba már soha többé nem jutottam be, és nem volt kedvem reklamálni sem néhány cédé, ruha vagy könyv miatt. Aznap még felraktam a Facebook oldalamra egy általános megjegyzést a női kegyetlenségről, kerülve hogy nevet is írjak, de ezt két nap múlva levettem. Erre kaptam tőle egy olyan gyalázkodó levelet, amiben leírta, hogy megpróbáltam lejáratni a barátai előtt a Facebook-on, a kapcsolatunkban minden rossz volt, hogy kihasználtam őt - megjegyzem, hogy a négy hónap alatt sokkal többet költöttem rá, mintha egyedül lettem volna – ráadásul kicsinyes voltam, a pénzt emlegetem, mikor ő annyi szeretetet és törődést adott nekem, és a szex sem ért semmit velem, a volt férje és az exbarátja sokkal jobban teljesített… Álszent vagyok és képmutató, de ő nem fog ártani nekem, annál nemesebb ő, mert ő a tízparancsolat szerint él, nem úgy, mint én. Nem válaszoltam neki, amit utólag már bánok. Sajnos ma olyan a világ, hogy ilyen mentalitású emberek is lehetnek sikeresek, vagy éppen azért lehetnek sikeresek, mert ilyen a világ. Csak abban reménykedem, hogy boldognak talán nem boldogok mégsem.
---
Ha tetszett a poszt, kommentelj, ha viszont inkább saját élményekre vágysz, gyere a Csajok és Pasik társkereső oldalára. A több százezer ismerkedni vágyó közül sokan szívesen megismerkednének Veled. Nézegess fotókat, levelezz, böngéssz, flörtölj!
