„Úgy búcsúzott tőlem, hogy „remélem, egyszer megtalálod a magadhoz valót!” És ha úgy nézem, ez lehet jó indulatú is, ahogy lekezelő is” - Posztolónk beismeri, hogy korábbi rideg énje alkalmatlan volt pasizásra, melyre jelenlegi énjét már jóval életképesebbnek érzi. A fagyi visszanyal, mert az egykor elszalasztott álompasi viselkedik most úgy, ahogy korábban ő.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Két korszakra osztom az életemet: volt egy olyan, amikor tökéletesen néztem ki minden nap, csak a külsőségek számítottak, és ezt elvártam a páromtól is, ahogy azt is, hogy állandóan jó kedve legyen, vidám és szórakoztató legyen számomra. Büszke és megközelíthetetlen lány voltam. Annyi történt azóta, hogy felnőttem, és a korábbi életképtelen lány átalakuláson ment keresztül - innen született a második korszakom. Vállalhatóbb, elfogadóbb, megértőbb lettem, sokban a korábbi énem ellentéte. Szerintem a harmadik korszakomban leszek rendben igazán, de arra még várok.
Ma már elismerem, hogy az első korszakomban nem azért voltam megközelíthetetlen, mert egy elkényeztetett miss voltam, hanem azért, mert féltem a csalódástól (burkolt önbizalomhiány). Előre védekezés be nem következett dolgok miatt. Nem is engedtem közel magamhoz sok embert. Ekkor olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy nem is kell pasi, beteg (nemi vagy lelki) vagyok, leszbikus vagyok, egyéb vagyok. Amikor levettem ezt az álarcot, rendbe jöttek a dolgok valamennyire, de a változáshoz kellett az, hogy ezek a vélemények eljussanak hozzám. Nem estek jól, de szükség volt rájuk a változáshoz.
Azt még mindig nehezen viselem, amikor rám dudálnak, kiszólnak kocsiból, vagy a buszmegállóban arról sutyorognak mögöttem a kisfiúk, ügyelve rá, hogy én is jól halljam, amit úgysem mernek megcsinálni. Annyira nem is tartom magam modell-alkatnak, vagy kihívó jelenségnek, viszont elég magas vagyok. A második énem már inkább természetes, megközelíthető és sokkal emberibb. Mert minek is félnék, hogy csalódás ér, hiszen az az én hibám, én mentem bele a kapcsolatba, tehát nem lehet mindent másra hárítani, és nem kívülről kell falat emelni, hanem belül kell kiépíteni egy jó szűrőt. Tehát, adva a második korszak.
És a jelen: lenne egy férfi, akivel össze is jöttem nem rég. Korábban egyszer már majdnem lett valami, végül eltávolodtunk egymástól. Ha őszinte akarok lenni, ő tőlem, mert ő még az első korszakomból ismert, amikor még nem voltam elérhető, amikor próbálkoztunk, aztán az ő javaslatára külön szilvesztereztünk, és erre annyira megharagudtam, hogy megszakítottam vele minden kapcsolatot.
Akkor úgy búcsúzott tőlem, hogy „remélem, egyszer megtalálod a magadhoz valót!” És ha úgy nézem, ez lehet jó indulatú is, ahogy lekezelő is. Ezt most sem tudom megfejteni. Erre mi lett volna a megfelelő válasz?
Talán a korábbi énem emléke miatt fél megnyílni most, de egyelőre azt érzem, hogy nem úgy teszünk, mint akik járnak. Most ő lett a tartózkodó, szó nélkül hagy dolgokat, társaságban úgy érzem magam vele, mintha csak barátok lennénk és semmi több. Mintha minden mindegy lenne, vagy csak játék. Négy nap múlva találkozunk megint, remélem valamennyire lazulni fog a helyzet. Úgy érzem, ha elkezdeném győzködni, hogy tényleg megváltoztam, azzal magam ellen dolgoznék. Most úgy tűnik, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban hozzá vághatnak valamit.
