„Ha felhúzzuk egymást, majd vitával levezetjük, az nem a békés együttélés, hanem egy hosszú bokszmeccs" - attól, hogy elmúlt a szerelem, a pasinak még nem kell feltétlenül tahónak lennie. Szívesebben megy el a barátaival, mint Posztolónkkal, aki szép lassan letesz családalapítási terveiről is.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik (CsP) egy igen népszerű társkereső oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk a www.csajokespasik.hu oldalon! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! 28 éves vagyok, a párom 37, négy éve vagyunk együtt, ha leszámítunk egy kis szétköltözést. A párom az utóbbi időben megváltozott. Azt érzem, hogy megszokott, természetesnek veszi, hogy kitakarítok, főzök és mindent helyre rakok, amit ő széthagy. Cserébe flegma és nemtörődöm, vállvonással intéz el mindent. Nem érzem, hogy számítanék neki. Már szex előtt sem fürdik (régi rigolyám, amit ő is tiszteletben tartott egy ideig). Mi történt? A vágy és a szeretet szép szavak, valótlanságuk csak ott tűnik elő, ha a legkisebb vita is veszekedésbe fordul. Ez felborít és átértékel sok mindent.
Egy színlelt dolog lett. Indulat jött létre benne, ami nem lenne baj, ha nem rajtam vezetné le. Én hosszú kapcsolatot szeretnék vele, még ezek után is, ha hajlandó lenne változást mutatni, mert így nem mehet tovább. Én elnézek és tűrök. Azért még így se elviselhetetlen vele az élet, tud kedves is lenni, ha észreveszi magát, de hosszú távon nem akarok abba a csapdába esni, hogy úgy szokom meg a rosszat, hogy nem csinálok belőle ügyet, és ráhagyok mindent. Ő meg azt szokja meg, hogy eszköznek, tartozéknak tekinthet. Kérek tőle valamit, de nem azt hozza a boltból, feledékeny, pedig csak kicsit kéne odafigyelni. 1 éve rimánkodom neki, hogy a nagyszőnyeget pucoltassuk ki. „Minek, úgyis rálépünk, megint koszos lesz”… Mintha nem is akarná, hogy hozzászóljak, mintha zavarnám. Kicsit már el is hagyja magát, a hasára is felszaladt pár kiló, ha itthon van szabadságon, gyakran 4 napig nem borotválkozik. Ha bármiért rászólok, vállvonás, ha elmondom neki a bajom, megint.
Elfogadtam, hogy nehezen tudunk már normálisan beszélni egymással, úgymond „mindent megbeszéltünk már, ami eddig bennünk volt, együtt élünk, nincs mit mondani, ismerjük egymást” - tényleg ez lenne a természetes? De ennek nem kell így lennie. Persze, elmúlt a szerelem, ez ilyen, de feltétlenül a sztereotípiát kell követni utána? Vannak normális kapcsolatok, 10-20 éve tartanak, és nem azért, mert eltűrik a másik hülyeségeit, hanem mert tudnak együtt lenni. Mi egyre inkább nem. Nem efelé tartunk. És ha ráerőszakoljuk a kapcsolatra ezt az elvet, az csak egy maszk lesz.
Jó, tudom, vannak ennél egy párkapcsolatban súlyosabb problémák, megcsalás, verés, ilyesmi, de nekem ez is elég súlyos. Megcsalni nem csalt, dolgos is, nem lusta. De ezzel az új formájával kiakaszt. Ha nálam is betelik a pohár, akkor én is képes vagyok belemenni hülye vitákba, utólag meg kinevetem magam miattuk, amikor kívülről nézek magamra, és arra, hogy min is veszekedtünk. Ha felhúzzuk egymást, majd vitával levezetjük, az nem a békés együttélés, hanem egy hosszú bokszmeccs. Leszoktunk arról, hogy eljárjunk valahova, ez is lehet a probléma gyökere, hogy szívesebben megy el a barátaival, mint velem, néha nem is szól. És így szép lassan letehetek a vele történő családalapítási terveimről is.
