„Kiderült, hogy az akkor már férjem, megcsal, lop, és hazudik mindenkinek. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor tőlem lopott” - Levélírónk egy nagyon rossz kapcsolatból menekült el, és két gyerekkel próbálja rendbe szedni az életét. Jön is egy úr, és látszólag minden tökéletes, majd bejelenti, hogy bár szereti a nőt, a gyerekeit nem képes.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! Megpróbálom a számomra hosszú történetet röviden leírni. 30 éves, elvált kétgyermekes nő vagyok. Tizenévesen ismerkedtem meg gyermekeim apjával, akivel végül 10 év kapcsolat után szakítottam. Sajnos akkoriban eléggé zűrös volt az életem, bármibe belementem, csakhogy vele legyek, nem volt normális önértékelésem, kinézetem, önbizalmam, és lényegében semmi, amit Én szerettem volna saját magamban (egyedül talán a kitartásom), nemhogy ő. Se veled, se nélküled kapcsolatunk volt évekig, amikor is teherbe estem. Nem, nem véletlenül, mert olyan nincs.
Én gyereket akartam, mindig, mióta az eszemet tudom, és ő is, mert van egy szívbetegsége, ami miatt félt, hogy idő előtt meghal, és talán ez vezette oda, hogy addig legyen utód, amíg még lehet. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de be kell látnom, hiba volt a közös gyerek. Rögtön az első után jött a második is. De talán ennek köszönhetően, kicsit megnyíltam a világ felé, és elkezdtem tisztán látni. Kiderült, hogy az akkor már férjem, megcsal, lop, és hazudik mindenkinek. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor tőlem lopott. Fogtam a 2,5 éves és a 4 hónapos fiainkat, és otthagytam. 5 perc nem kellett hozzá, hogy így döntsek.
Ekkor még egyetemre jártam. Két évem volt hátra. Hazaköltöztem, és levelezőn folytattam a sulit. Abbahagytam a dohányzást, leadtam vagy 50 kilót, és lényegében egy év leforgása alatt megváltoztam. Beláttam sok hibát, és azokon is elkezdtem változtatni. Ekkor még csak 24 éves voltam. Világéletemben úgy gondoltam, hogy ha egyszer férjhez megyek, akkor azzal az emberrel élem majd le az életemet. Nem jött össze, de abban biztos voltam, hogy itt nem állhat meg az életem. Kinek kell egy kétgyerekes anya? Sokáig ez a kérdés járt körtáncot az agyamban, majd eldöntöttem: Most kell találnom valakit, amíg még kicsik a gyerekek. Így számukra is könnyebb lesz az elfogadás. Nem apapótlékot kerestem. Társat, mindenben, egy életre.
Fél évvel azután, hogy otthagytam a férjem, megismerkedtem Vele. Olyan gyorsan zajlott le minden, hogy pislogni nem volt időm… 250 km választott el minket egymástól, így leveleztünk legalább 2 hónapig. Ám én már az első hónap végén úgy éreztem Isten vagy a sors, kinek hogy tetszik, egy hatalmas ajándékot adott számomra. A férfi nálam 5 évvel idősebb volt. Intelligens, értelmes, okos, komoly, humoros, igényes, és nem mellékesen piszok jóképű, ám nem az a bulizós, kimászkálós fajta, kissé pedáns, és mindig mindent szeretett volna az élére állítani.
Az első találkozás frenetikus volt. Azonnal egymásba szerettünk. És bár először furcsa volt neki a két gyermek, később állítása szerint megszerette őket. 2,5 évig éltünk távkapcsolatban. Hetente vagy kéthetente voltunk együtt. Majd a 2,5 év eltelte után amikor leállamvizsgáztam, úgy éreztem, nem bírom tovább, ezt a távkapcsolat dolgot. Neki a lakhelyén volt munkája, amolyan nyugdíjas állás, nekem meg még sehol. Így én döntöttem, hogy költözzünk oda, ahol ő lakik. Együtt, albérletbe.
Boldog volt, nagyon! Többször is biztosított arról, hogy nagyon szeret, és a fiúkat is szereti, és élete végéig velünk szeretne maradni! Éreztem, hogy igazat mond, hogy valóban így érzi. Összejött az albérlet, és összeköltöztünk. Az anyukája nagyon ellenezte a kapcsolatunkat a kezdetektől fogva. Az indokok ezek voltak: kétgyerekes, kihasznál, mi lesz veled kisfiam, bolond vagy kisfiam, stb…
Ő ennek ellenére megvédett minket, nagyon szerettük egymást. Soha egy hangos szó, veszekedés nem volt köztünk. Szinte minden érdeklődési körben egyeztünk, szexuálisan is elég jól összeillettünk (bár nekem mindig is nagyobb volt az étvágyam, elfogadtam, hogy ő kissé lassabb, kisebb igényű), a volt férjem után is, és egyébként is számomra egy főnyeremény volt. Nem a pénze miatt, hisz átlagos fizetése volt, és nem volt a láthatáron öröklés lehetősége, szóval egyáltalán egyszerűen és őszintén szerettem, azért aki!
Így éldegéltünk „boldogan”, én közben állást ugyan nem találtam, de mindig olyan voltam, hogy ha valami nem volt, akkor teremtettem magamnak a semmiből. Kaptam egy varrógépet szülinapomra, és megtanultam varrni. Nyitottam egy kis boltot, és abból csorgott be némi pénz. Nem álltunk rosszul anyagilag, de jól sem. Ám engem nem érdekelt, fontosabb volt számomra, hogy szeretjük egymást. A fiúkkal is egész jól kijött. Legalábbis én így láttam…
Így telt el három év, tele közös élményekkel, nehézségekkel, és örömteli pillanatokkal. A családom is nagyon megszerette őt, apukámmal is jól kijött, ami eddig egyik kapcsolatában sem adatott meg neki. Sokat beszéltünk arról, hogy ha lenne pénzünk, akkor vehetnénk saját lakást, és akkor lehetne közös gyerek.
Én annyira szerettem őt, hogy szerettem volna. Szerintem ő is, de akkor még nem tudtam azt, amit hamarosan el fogok mondani.
Majd egy májusi napon, kiderült, végre tudunk költözni, sajátba, nem hitelből, szóval minden nagyon pozitív volt. Azonban ekkor is éreztem azt, amit sokszor, hogy feszült lesz, és gondterhelt. Nyaggattam mondja el, mi a baj? Nem akarta elmondani, semmi baj, állította. Nem hittem neki. Végül színt vallott. Azt mondta, ennyi év után sem érzi úgy, hogy szeretné a fiaimat…úgy, ahogy kéne. Hogy kéne? – kérdeztem magamban. Azt hitte sajátjaként fogja őket szeretni, de nem, és ez így neki nem megy…és az sem, hogy az anyja nem szeret engem. Ez is bántja.
Napokig vergődtünk. Többször sírva mondta, hogy képtelen elhagyni minket. Mert engem nagyon-nagyon szeret, viszont így nem tudja folytatni.
Három nap után pedig egyszerűen csak elment… Összeomlottam. A szakítás nyilvános helyen történt, nem volt cirkusz, egyikünk sem az a fajta. Ő holtra vált arccal közölte, látszott rajta, hogy szenved…
Egyszerűen nem bírtam felfogni, és most sem bírom teljesen. És azt sem, hogy miért nem beszélt nekem az érzéseiről korábban? Miért nem hagyta, hogy segítsek neki? Hogy jobban összekovácsolódjunk?
Legtöbbször sajnos valóban látszott, hogy nem akar közeledni a fiúk felé, mert fél. Hiába ölelték meg őt, ő eltolta magától őket. Nem durván, nem olyan ember, csak úgy, mint aki képtelen elfogadni a szeretetet. Mégis sok közös programjuk volt együtt, amikor együtt nevettek, és boldognak látszottak együtt, de mi elfogadtuk, hogy ilyen zárkózott, mert azt hittük ez így neki jó. Hogy idő kell neki.
Aztán lassan kezdtem rájönni, mi a probléma. De már csak a szakítás után. Őt 5 éves korában elhagyta az apja... azóta szenved. Nem tudja, hogy kell befogadni egy ilyen fajta szeretetet. Elismerte utólag, hogy így van, de nem képes változtatni rajta. A kisebbik fiam, az igazi apját nem ismeri. Őt tartotta igazinak. És egy szó nélkül hagyta itt őket…hiába tartom őt intelligens embernek, de legalább nekik írhatott volna pár sort, vagy akár megküzdhetett volna a lelkében dúló háborúval, és akkor még együtt lennénk.
A legrosszabb az egészben, hogy ő most ezzel ugyanazt tette, mint amit az apja vele, annak idején. És, hogy úgy ment el, hogy a szemembe mondta, hogy nagyon szeret… Most itt a pénz, amin tudnék lakást venni, és muszáj is, mert ki kell költözni az albérletből, de mégis szomorú vagyok…én ezt vele szerettem volna…:(
Hát ennyit ér a pénz…ha nincs boldogság…
Fogalmam sincs, mit gondoljak ezek után a világról.
Fogalmam sincs, kiben bízhatok meg ezek után? Kinek higgyek ezek után?
Úgy érzem, széttépte a szívemet, és eldobott valamit, amiből egy életre szóló kapcsolat lehetett volna, ha küzd, ahogy én küzdöttem… Egyszerűen nem tudom, hogy dolgozzam fel a történteket…nem szeretnék 30 évesen egyedül maradni, de hogy ezek után kit fogok beengedni az életünkbe, azt nem tudom…
