„Kettő éve volt utoljára valakim, kis mértékben ő is olyan volt, mint én, azt hittem, megtaláltam Őt, hiszen az én esetemben jelentősen leszűkül a válogatás lehetőségének köre” – Posztolónk legalább olyan nehezen boldogul a nőkkel, mint az őt körülvevő világgal, ugyanis képtelen kiállni magáért és rámenősködni. Hol ismerkedjen egy olyan férfi, aki hiperérzékeny és az életben csak probléma-hegyeket lát?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Három évvel ezelőtt működtettem egy blogot, amit pont azért hoztam létre, hogy megismerjem esetleges sorstársaimat és összegyűjtsem azokat az embereket, akik hozzám hasonlóan nem tudnak eligazodni a világban, és önmagukban. Kicsit segített is. Rólam: problémás srác voltam, több iskolába is megfordultam anno, sokat lógtam, de nem linkségből, inkább menekülésből, nem sikerült a beilleszkedés. Nem erre a világra való vagyok - mondták mindenhol, gyakran még ma is. Különc voltam, nemigen közkedvelt, se népszerű. A fiúk azért kerültek, mert nem voltam olyan, mint ők, a lányok azért, mert nem voltam olyan, akiket pont kerültem: nem bókoltam, nem hízelegtem és nyomultam nekik.
Meghúztam magam és inkább preferáltam a szellemi fejlődést, mint a divatkövetést (nem értettem a márkákhoz, egyik tornaórán a srácok kihajították a cipőmet az ablakon, pusztán azért mert kínai gagyi volt...) . Végig rossz tanuló voltam, pedig nem voltam ostoba, se hanyag... akkor még nem tudtam, miért, de ma már megfejtettem: minden osztálytársamat csak a zene és a csajozás foglalkoztatta teljes mértékben, így én meg nem láttam komolynak az egészet, mert az agyam azt a fura logikát közvetítette, hogyha ez így van, akkor a suli = céltalanság, lazaság, felületesség, nemtörődömség és értelmetlenség. Ergo, fölösleges rá készülni, mert ha mindenki hanyagolja a tanulást, akkor talán elfogadnak, ha én is teszek rá. Beilleszkedésemen az sem segített, amikor le finomlelkű b*ziztak (volt hosszú hajam is)
Szeretnék én is bunkó lenni, de nem tudom rávenni magam, hogy megtanuljam a hogyanját. Ne ez legyen az ára annak, hogy elismerjenek - így gondolkoztam akkor. Ma már megtanultam színészkedni célok érdekében, több-kevesebb sikerrel.
Értelemszerűen nem jártam el az osztálytalálkozókra sem, (illetve egyszer, amikor egy mozi kávézójában ültem, elsétált előttem egy volt sulibunkó, ő nem látott meg, én viszont felfedeztem rajta a drogrehab ismertető jeleit. Nagyon le volt pusztulva. Tehát az ő szuperlazakirálycool életfilozófiája sem vezetett sehova).
Már akkor tudtam, hogy ebben az országban a másik ember elfogadása, a tolerancia gyengeségre utal, és inkább vagy beszállsz a cikizők közé, vagy te is áldozat leszel, de nem tudtam megjátszani magam, hogy olyan vagyok, mint ők. Nem voltam.
Hogy valami jót is írjak magamról, nem vagyok rossz képű, ma már bejövök a lányoknak. Elsőre nem is látszik rajtam a probléma, csak ha valakit a bizalmamba fogadok, ami ritka. Örömöt jelent nekem egyedül lenni és csak a természet szépségében, vagy akár a város rútságában gyönyörködni. Hiperérzékeny vagyok, ha valaki megsért, akkor örökre megsért. Lehet, hogy valahol megrekedt a fejlődésem, magyarázatokból nincs hiány. Hidegen hagy a divat, számomra érdektelen a reklám, nem is hatnak rám. Nehezen viselem a hirtelen változásokat és ha hangosan és durván beszélnek velem.
Olyankor ledermedek. Igen, mint ahogy írni fogjátok majd, vannak, akik idegileg alkalmatlanok az életre. És ebben van is valami, nem tehetek róla. Igyekszem fejlődni, még ha a fejlődés valójában visszafejlődést is jelent számomra, mert hiányzik belőlem az agresszió. Nem tudok kiállni magamért, természetesnek veszem a szeretet jelenlétét, adását-kapását és az őszinteséget. Ha meglöknek, akkor nem lökök vissza, nem azért, mert gyáva vagyok, hanem mert nincs meg bennem az ehhez szükséges agresszió. Értelmetlenséget látok benne.
Sok érzelmet nem tudok helyzethez illően összekapcsolni (pl. egy volt munkahelyemen ugrattak a kollégák, és az egyik csaj szólt nekem, hogy ne hagyjam magam, mert rám fognak szokni és szanaszét szívatnak majd, szóljak inkább vissza nekik. A következő alkalommal visszaszóltam, de inkább indokolatlanul erősre, durvára sikeredett, mint szellemesre, és mindenki megrökönyödve bámult rám, úgy, mint egy perverz gonosztevőre... Hát, ők akarták. De legalább leálltak, tehát a módszer végül is működik). Szóval, erről beszélek....mint a példa is mutatja, nem látom a dolgok súlyát, a méreteket, nem tudom felmérni a szitut és arra méretarányosan reagálni, a helyzetnek megfelelően. Én önmagam és természetes akarok lenni. Ha másnak kell lennem, az fizikailag fájdalmat okoz. Én vagyok az, aki ha előre fel is készül, s kitalál egy visszavágó szöveget, biztos hogy belebakizik...Lehet, hogy ez nem betegség nálam, hanem egy olyan dolog, amire nincsen kategória.
Gyerekkoromban figyelemzavaros voltam, anyám el akart vinni szakemberhez, apám kijelentette, hogy autista vagyok, bár azt sem tudta a hülye csavargó piás, hogy mit jelent a szó. Nincs bennem spontaneitás, ha vissza kell szólnom azonnal, nem tudok, utólag persze már tudom, mi lett volna a helyes, de azonnal belőlem nem szakadnak fel a visszavágó szövegek, meg cselekvés-variációk. Persze, van magyarázat, mert a családunkban több ilyen idegállapotú ember is volt már. Tehát ez előttem nem rejtély. Nem tehetek róla, ha genetikailag érintve vagyok.....
NŐK: Kettő éve volt utoljára valakim, kis mértékben ő is olyan volt, mint én, azt hittem, megtaláltam Őt, hiszen az én esetemben jelentősen leszűkül a válogatás lehetőségének köre. De elhagyott. Ő benne volt abban a 3 kapcsolatban, melyekben eddigi életem során részem volt. És nem tudom, hogy lehet-e még esélyem mindezek tükrében, illetve, ha most aktívan nekidurálom magam annak, hogy kifelé nyissak, azt hogyan tehetném?
Sokáig úgy voltam vele, néha még ma is, hogy jobb egy fimet letöltenem vagy e-bookot és azzal elfoglalnom magam, mintsem kitenni magam a csalódásnak és újra szembesülni azzal, hogy rossz világra születtem, meg újra és újra kiállni magamért és agresszívkodni. Nekem akkora energia befektetés az ilyen, hogy utána szabályosan remegek belül. Jó lenne, ha nem kéne a mikroharcokra való állandó lesben állásnak az ember alapfelszerelésébe tartoznia. Sok mondatot tudnék úgy kezdeni, hogy „jó lenne, ha...” - így most rövidre is zárom.
Azt mondják: csak add önmagad. Nos, ez az én esetemben nem sokra vezetne. Nem vagyok teljes értékű egész, ezt nem titkolhatom majd a nők előtt. És megjátszani nem tudom magam, mert az inkább nevetségessé tesz, átlátszónak érzem : (
- Mit tehetnék? Hol és hogyan ismerkedhetnék ezekkel a nem túl vonzó paraméterekkel? Jobb a neten? - mert legalább mindezeket le tudnám írni és majd a hölgy dönt, bevállalja-e. Személyesen (utcán, helyeken) soha sem ismerkedtem, ez megint egy olyan dolog, amire képtelen vagyok. Bennem van a vágy a kapcsolatra, tehát nem vagyok autista, de irigylem azokat, akiknek jó idegrendszerük van, és bele tudnak simulni a mai világba. De ez is egy képesség. Nem érzem úgy, hogy teljesen a világ a hibás és eddig elpocsékoltam volna az életem, inkább úgy mondanám, hogy én nem voltam megfelelő alany erre a játékra.
