„Látom, hogy érzelmileg zsarolja. Elszámoltatja mindenről. A barátnőm mesélte, hogy nem egyszer fenyegetőzött öngyilkossággal” – ez a kapcsolat simán működhetne, ha nem lenne a háttérben egy aggódó anya, aki mindent kézben akar tartani, főleg Posztolónk nemesebb szervét. Hogyan lehet szót érteni egy olyan anyósjelölttel, aki a fejébe vette, hogy a lánya csávója örökre el akarja őt szakítani tőle?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Üdvözlet,
27 éves férfi vagyok, magam teljesen átlagosnak mondom, az önbizalmam sokszor hullámzó: volt, hogy belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, erről ennyit, sportolni nem sportolok, és enyhén kopaszodom is ...nekem nem lesz soha senkim. Hangszeren sem játszom, kocsim sincs, jó állásom sosem lesz, jelentéktelen senki vagyok, otthon lakom, és ez már így is marad örökre.... szóval, minden negatívum előkerül. De aztán pár nappal később tele vagyok önbizalommal, majd csak hoz valami jót is a jövő, a külsőmet elfogadhatónak látom, ilyenkor, kihasználva ezt a ritka lelki egyensúlyt, képes vagyok kimozdulni és elmenni helyekre többedmagammal, ismerkedni, nyíltan, live. És ennek köszönhető, hogy van már egy közel 1 éve tartó kapcsolatom egy - az én szememben mindenképp - 10/10-es nővel.
De ami túl jónak ígérkezik, ott biztos lesz majd valami gikszer... ahogy a negatív énem súgta, és így is lett. Az a helyzet, hogy a barátnőm anyja eléggé ráül a lányára, rettenetesen befolyásolja és kontrollálja őt. Ez nekem akkor is zavaró lenne, ha engem nem érintene, de hát találkozni kell vele néha. Az első találkozóm anyuval úgy alakult, hogy ültünk egy helyen és egyszer csak megcsörren a csajom mobilja, felveszi, azt mondja, az anyja itt van a közelben, és nem lenne-e baj, ha 5-7 percre leülne közénk, mert épp vásárolt és elfáradt és sok az út még hazafelé, mit tudom én, miket mondott, de nagyon magyarázkodott (tehát a lelke mélyén ő is tudja, hogy anyuka nem egészen komplett). Meg amúgy is meg akar ismerni. Természetesen nem mondtam nemet. Anyu jön, kedves, mosolygós, de az 5-7 percből bő 1 óra lett. Kivárt egy kicsit és csak utána változott meg a bájcsevej, amikor olyan intim kérdésekkel kezdett engem faggatni, amiket egy anyám korú nővel azért nem beszélnék meg (előző kapcsolataim, ilyesmi – mindezt látszólag könnyed stílusban). A barátnőm figyel, nem állítja le őt, nem meri, még neki is beszólogat, ilyesmiket, hogy „annyi eszed van, mint apádnak”, ő meg tűri...- végül én léptem le, mondtam, hogy egy barátomnak segítséget ígértem... nem így terveztem azt a napot.
Utána rendszeresen feljártam hozzájuk egy darabig, de mostanában igyekszem ezt kikerülni. Kezdek kiábrándulni a barátnőmből. Már kedvem sincs átmenni hozzá, hogy azt hallgassam, ahogy az anyja őt húzza. Jön utánunk és beszél. Amikor a barátnőm nálunk járt, (az én anyám normális, tudja, hol a határ, és a barátnőmet is csípi) van egy külön lakrészem. Kap egy sms-t, hogy azonnal menjen haza. Ő elszalad, én aggódom, úristen, mi ez a sürgős dolog? Meghalt valaki? Aztán másnap meséli, hogy valami élelmiszer kellett csak a sarki boltól, és anyu is le tudott volna menni. De akkor előttem már világos volt, mi is állt a sürgősség hátterében. Valószínűleg én.
Egyszer egy mozi után az is megtörtént, hogy bejelentette előtte, hogy az anyja azzal engedte el, hogy 23.00-ra legyen otthon. Ja, a csaj velem egyidős, tehát ennek a korszaknak már le kellett volna csengenie.
Látom, hogy érzelmileg zsarolja. Elszámoltatja mindenről. A barátnőm mesélte, hogy nem egyszer fenyegetőzött öngyilkossággal – mert az apjára nem építhet, szinte külön élnek, így csak a lánya marad.
Én próbáltam már sok mindent. Próbáltam szépen szólni, de arra nem fog sor kerülni, hogy hárman leüljünk megbeszélni, mert az anya nem olyan. Megvan a véleménye, hogy ez a csávó el akarja tőle szakítania a pici lányát. Nagyon nem bírom az ilyen embereket. Elmegyünk egy jót sétálni, jól érezzük magunkat, aztán csörög a telefon...anyuci. Néha az is megfordul a fejemben, hogy követ minket. Az anyjában semmi józan belátás, vagy szégyenérzet nincs. Volt, hogy engem hívott fel, hogy hol van a lánya...és nem hitte el, amikor mondtam, hogy nem tudom. De, biztos nálam van. Mindenen problémázik, semmi nem jó, mindenhol a státuszát veszélyeztető összeesküvést sejt. Beszélgettem már a barátnőmmel erről, többször is. Próbáltam neki segíteni. De nem állhatok ki mellette, azt nem engedi. Ha így folytatja, az anyja mellett fogja leélni az életet, magányosan. Mert mindenkit elüldöz szerintem az a jó asszony. A probléma megoldása az elköltözés lehetne, de erről szó nem lehet. Nagyon fura viszonyban vannak, én még nem is láttam ilyet. Nem kellene, hogy hagyja magát.
- Téged nem zavar az anyád? - kérdeztem legutóbb. - Mert szerintem nagyon fárasztó lehet vele együtt élni. - És ezen annyira kibukott, hogy azonnal elment tőlem. Azt mondta, hogy semmi közöm hozzá, ne avatkozzam bele, nem értek semmit... meg ilyenek (amúgy van közöm hozzá, ha engem is érint, mert én is szenvedek tőle). Ha az anyjára panaszkodom, akkor nekem esik, magára veszi, inkább hagyom is már.
Péntekig nem akar látni, akkor találkozunk majd, és én fel szeretnék készülni addig valamivel, de tippem nincs, mivel....nem veszi észre, hogy én ezekkel nem őt akarom bántani. Mit tudok tenni, ha segítségem támadásnak érzi?
B.
