„Nem csaltam meg, nem bántottam semmivel, de néha rájött az öt perc. Ha bármi baja van velem, miért ragaszkodik hozzám most is?” - Mi van, amikor a nő zaklatja a férfit? Levélírónknak újra meg kellett tanulnia embernek lenni, amint kipaterolta barátnőjét, aki napi szinten ordibált vele és tépte, ahol érte. Bár elutasítja a tettlegességet, mégis megérti azokat a férfiakat, akik nem türtőztetik magukat egy-egy összecsapásnál.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Mindig arról van szó, hogy szegény, kiszolgáltatott nők, mindig őket kell megvédeni, de amikor mindent megtesz, hogy ne legyen nyugalom az életedben, egy férfi azért elgondolkodik a határozottabb fellépésen.
1 éven át majdnem minden rendben ment köztünk. Aztán kezdődött ez el nála. Többször volt, hogy nekem esett ok nélkül, vagy kreált okkal, a ruhámat tépte és ordított, egyszer sem ütöttem vissza. Egyszer sem. Legutolsó alkalommal, amikor melóba ment, minden cuccát bedobozoltam és elvittem az anyjához. Írtam neki, hogy ott keresse, itt már nincs semmi keresnivalója, aztán mégis hozzám jött.
Bezártam a házat, ő hisztériázott és ordibált, nem csodálkoztam volna ha a szomszédok kihívják a rendőröket. Majd pár nap múlva felhívta a szüleimet, és hízelegve, mintha csak egy civódó szerelmes lenne, arról győzködte őket, hogy győzzenek meg engem, hogy fogadjam őt vissza. Ez nem történt meg, mert beszámoltam már korábban nekik is róla, hogy nem egész.
Egyszer beszéltünk telón, és csak egyszer kérdeztem meg, hogy minek is akar visszajönni, ha folyton ok nélkül tombol velem, ha életünk immár minden percét pokollá teszi, és vörös fejjel non stop veszekszik értelmetlenül, és a ruhámat tépi szó szerint? Nem tudott rá válaszolni, csak makogott, hogy de hát az együtt töltött idő, meg a sok közös emlék. Azonban nincs olyan sok közös szép emlékünk.
Miután felébredtem ebből, újra meg kellett tanulnom embernek lenni. Mert rájöttem, hogy elkezdett betörni, és milyen jól esik a szabadság. Hogy így is lehet élni. Nem tudom, van e értelme néha a férfinak türtőztetnie magát és uralkodni a kezén, amikor egy pofonra egyszerűen és láthatóan szükség van, mintha a nő ezért könyörögne minden összecsapásnál. Velem akar élni, mondja. De azt meg én nem tudom, hogy mi lehetett a problémája alapvetően? Erre sosem tért ki. Nem csaltam meg, nem bántottam semmivel, de néha rájött az öt perc. Ha bármi baja van velem, miért ragaszkodik hozzám most is? Kereshetne egy másik bokszzsákot.
Azt még megemlíteném, hogy ő a kapcsolatunk elejétől fogva ismerkedett másokkal, csak barátilag, de azok mind férfiak voltak. Azt mondta, hogy ő megfullad, ha nem veszik körbe férfiak barátilag, barátnőit egy kezén meg tudná számolni (bár szerintem ebben is túlzott). (Kérdésemre, hogy szerinte mióta vagyunk együtt, későbbi időpontot adott, mint amit én gondoltam).
Ő az első nézeteltérésünk után megbeszélés helyett elment, és két napig nem tudtam felőle. Nem tudom, kinél és hol volt, otthon biztos nem. Azt mondta, hogy én szerinte lesz*rom, hogy mennyire szeret, mert közel sem olyan mértékben, ahogy ő engem... ezt csak így a levegőből kapta ki. Kiszed belőlem valamit, amire kíváncsi, de viszonozni, azt nem... Régen csak néhány, utána azonban az összes cselekedete logikátlanságot követett - érzelmileg labilis, régebben depresszióra utaló tüneteket mutatott, egyébként gyógyszerekkel kezelték. Végül azzal békül, hogy nem akart bántani, mégis sokszor sikerült neki, teljesen kiismerhetetlen, nem tudni, mire hogyan fog reagálni. Sokszor hazudott, de tudtam, hogy úgy van, ahogy gondoltam. Később bocsánatot kér és bevallja, hogy igazam volt. De ezt meguntam, mert változás nem volt, cselekedetei sokszor ellenben álltak a szavaival.
Ismerőseim felé fordulva mind radikális válaszokat kaptam, hogy csak abból értene, ha keményebben, esetleg enyhébb fizikai tettlegességgel lépnék fel, de azt meg én szívnám meg. Mert azt, hogy provokált, egyetlen hatóság sem hiszi el, kiröhögnének, nagyon hülyén is hangzik ebben a kontextusban.
Már nem lakik nálam, de még mindig nem adta fel, és nem mondom, hogy félek tőle, pedig ezt már többen mondták. Talán van is benne valami, ugyanis, amikor tombolt, akkor belőlem minden erő elszállt, és a korábbi érzéseimet 100%-ban felülírta a tehetetlenség (vagy erőtlenség?) mint amikor valami védett állattal harcolsz, amit se bántalmazni, se befogni nem lehet, mert megbüntetnek, csak reménytelenül védekezni ellene. Egyszerűen csak tehetetlennek lenni a saját kapcsolatodban és házadban. És mielőtt fatökűséggel vádolnának, ő nem vadmacska volt, hanem sérült. Nem hiszek abban, hogy csak az a férfi, aki ilyen helyzetet válasz-erőszakkal old meg, de azokat is megértem lassan, akik ezt csinálják, ha náluk bevált.
