„A randikon gyakran a CV-nket mondjuk fel, mint savanyú Jóska és savanyú Mariska, egy rázós témától ledobjuk az ékszíjat, és általában az az érzésem, hogy sokan egy problémamentes, jól kereső anyaméhet keresnek, akihez van gusztusuk az ágyban” - egy becsületes aranyásó csak annyit szeretne, hogy a majdani gyermekeket ajándékként fogadja a másik, ne pedig gazdasági tehernek. Megvalósítható ez manapság, vagy hiú ábránd?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Kedves Csajok és Pasik blog,
szeretném elmondani a történetemet, hogy lássák a férfiak, milyen gondolatok kergetőznek bizonyos nők zavarodott kis fejében - és hátha kapok valami okos tanácsot a kegyetlen igazságokat megfogalmazó kommentelőktől.
Tehát van egy aranyásó-beállítottságú hölgy (ez lennék én), nehezen bekategorizálható a görög ábécében: középkategóriás vagyok, de nagyvad is, és egyúttal magában elmolyolgató pincebogár. A lelkem mélyén azt szeretném, hogy valaki eltartson és pitiző kutyuskaként csóválja nekem a farkát - de a klasszikus aranybányáktól és klasszikus papucsoktól hanyatt-homlok menekülök (és utána fogom a fejem, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hát nem erre vágytam).
De bennem is megvan a pitiző kiskutya-ösztön, szeretem babusgatni, szeretgetni, ápolgatni a szerelmemet, és felnézni rá. És nem tudok nem szerelemből kapcsolatba kerülni. Márpedig a mély érzelmek ugye lassan alakulnak ki, nem arra az ígéretre, hogy "mellettem nem kell dolgoznod". Szóval, mindent összevetve, egy átlagos nő vagyok, túl a negyedszázadon, galoppozva a 30 felé, amikor majd ugye letörik az ár-görbém a társadalom szerint (szerintem amúgy nem). A házasság számomra szentség, erre kezdetektől tudatosan készülök lelkileg, igyekszem fejleszteni a jellememet, és csak akkor akarom megkötni, ha valóban megtalálom a társamat - ha nem, akkor nem. Igyekszem ráadásul kitombolni magamat és megőrizni egyúttal egy kis naivitást, idealizmust - mert ettől lesz igazán varázslatos az egész élet.
Jelenleg, mint valami mesében, várom a királyok, hercegek, válogatott legények jelentkezését, akiknek - a mesékhez hasonlóan - én is szabtam egy feltételt. Ez a szokásos női igény egyébként: nevezetesen, hogy legyen az én hősöm megbízható, erős szikla és gyengéd, jó szívű, játékos mackó. És semmi „álmodj királylány” nincs itt kérem, minden megy magától, mint a mesében, sokan jönnek - és sokan mennek is. De mióta társkeresőzök, már az egész futószalag és castingolás jelleget öltött sajnos. És van még egy bibi. Ahogy itt ülök, üldögélek a vártán, és lógatom hosszú aranyhajfonatomat, rájöttem, hogy itt titokban még egy próba van: meg is kell törni egy gonosz varázslatot. Messze nem lehetetlen vállalkozás, de komolyabban kell gondolni, mint azt a vitézek előre gondolnák.
Mert én itt a kis toronyszobámban, minden nap gondolok egy messzi-messzi férfira, aki szintén nehezen bekategorizálható a görög ábécében. Ő a történet másik szereplője, egy sajátos aranybánya. Tele van sérülésekkel az egész fiatalkora, nagyon bölcs, de gyermekes is. Nem akar már senkihez sem kötődni, pedig az a típus, aki akaratlanul is kötődik és kötést alakít ki - úgy érzem, hogy csak igazán akarnom kéne, mármint tenni, és akkor lehetne ebből valami szép. De én félek. Népszerű is, nem szorulna rám, sőt. Aranyásók kedvence volt, most direkt kerüli ezt a helyzetet (én pedig az aranyásó ösztönömmel ezt kiszagoltam). Nem európai, de nem is akar Európába jönni (tehát nekem kellene egy olyan országba költözni, ahol alacsonyabb az életszínvonal - sokkal. És ő meg direkt keveset is keres, hogy távol tartsa magától a lusta némbereket, amilyen én is szeretnék majd lenni, ha kisbabám lesz. Értelemszerűen, ő gyerekeket sem akar, tudva tudván, milyen megbízhatatlan a gazdaság és milyen a szegénység...) Ráadásul a lelki sérülései miatt mindketten attól félünk, hogy kevésbé viseli jól a stresszt, hogy talán rosszul reagálhat. (Attól félek konkrétan, hogy stresszhelyzetben megütne - bár erre semmilyen bizonyítékom nincs egyelőre.) Szóval, ezért az eszemre hallgatva, annak idején hagytam ezt a dolgot, és egy év gyász után itthon, normális, értelmiségi magyar férfiakkal ismerkedem (akik, ha nagyon akarják, könnyen el tudnák csavarni a fejemet). A gond az, hogy nem akarják, vagy legalábbis nem eléggé. Én kis naiv aranyásóként azt szeretném, ha valaki a két szép szememért akarna eltartani (vagy tenné lehetővé, hogy rosszul fizetett hivatásomat gyakoroljam), és a gyermekeinket is ajándékként fogadja, ne gazdasági tehernek. Hogy jól éreznénk magunkat és nem azt méricskélnénk, hogy ki a felsőbb kategóriájú (sokszor ez amúgy is csalóka - én szeretek "szamárbőrt" viselni, és kifejezetten szamárbőrt viselő férfiak érdekelnek, akikről nem lehet elsőre megmondani, csak sejteni, hogy mennyire királyak.) Ehhez képest, a randikon gyakran a CV-nket mondjuk fel, mint savanyú Jóska és savanyú Mariska, egy rázós témától ledobjuk az ékszíjat, és általában az az érzésem, hogy sokan egy problémamentes, jól kereső anyaméhet keresnek, akihez van gusztusuk az ágyban. És hogy én ugyanezt keresem, csak férfi verzióban. Apró önzősködéstől (sajátomat is idevéve) még csak az illúzióm se lehet meg, hogy az én leendő drágámmal ülök szemben. És ha valakinek savanyúvá válik a szőlő, szinte biztosan nem mulasztja el éreztetni velem, hogy majd jól egyedül maradok, csak kényeskedjek tovább. Ettől viszont - ugye - semmivel sem lesz szimpatikusabb... és egyre többet gondolok arra, hogy talán meg kéne emberelnem magam, és vállalni a másik férfit minden problémával együtt... Nagyon szívesen olvasnék mindenféle biztatást, fájdalmas igazságra rámutatást - véleményt, tapasztalatot...
