„30 felé közeledve nem látom a kiutat, és a reménytelenség is abba az irányba enged gondolkodni, hogy adjam fel és szokjam meg ezt, ami most van” – Posztolónk a becsületes utat választja, és az elején közli mentális betegségét, még ha ennek az is lesz a rövid távú következménye, hogy a nők lelépnek. Kevesebbet ér egy bipoláris pasi?
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
28 éves férfi vagyok, közepes jövedelemmel és bipoláris zavarokkal, évek óta van pszichiáterem, rendszeresen járok hozzá. Ezzel a betegséggel még jobban szűkülnek azoknak az embereknek a lehetőségei, akik ismerkedni szeretnének. Nálam ez a betegség szorongással is jár, de kontrollálható és nem látszik rajtam a mindennapi életben. Néha társaságban teljesen fel tudok oldódni, meg is feledkezem a problémámról, aztán hirtelen tör rám a szorongás, és akkor tudom, hogy ideje távozni. Soha senkit nem akartam bevonni ebbe, de voltak helyzetek, amikor már titkolni sem tudtam többé.
Tudom, hogy kevesek az esélyeim a mai világban, ahol a kivagyiság, a sikerorientáltság és a karrierépítés van az első helyen. Ha bármilyen problémád van, ami megtöri a normál összképet, vagy akár kicsit is rossz érzést kelt a többiekben, kirekesztenek. Többször tapasztaltam. Szeretnék magam mellé egy társat, akit ebbe nyugodt szívvel beavatnék és elnéző, vagy türelmes lenne velem. Abban biztos vagyok, hogy gyereket nem akarok. Ennek nem az önzés az oka, inkább az, hogy ha örökli ezt a mentális formát, ugyanezekkel a nehézségekkel kell majd egyszer szembenéznie. Amíg nem diagnosztizálták ezt nálam, akkor sem voltam népszerű, minden iskolában általában ki lettem közösítve, vagy minimum elzárkóztak és felületesen érintkeztek velem, amennyire kellett, nagyon nehezen barátkoztam. Ma is nehezen ismerkedem, egy munkahelyváltás és az oda való beépülés nekem szinte kibírhatatlan. Nagyon sokat voltam egyedül, néha szerettem is egyedül lenni, sokat olvastam. Most 30 felé közeledve nem látom a kiutat, és a reménytelenség is abba az irányba enged gondolkodni, hogy adjam fel és szokjam meg ezt, ami most van. Félek az előítéletektől. Korábban volt néhány – nem sok - kapcsolatom, és mindegyiknek a betegségem vetett véget. Az ürességérzések, a befelé fordulások, a szorongások, a változó hangulatok (van, hogy ilyenkor zenét üvöltetek) amiket láthattak nálam, megértem a döntésüket. Ilyen életképtelen mellett időpazarlás kikötni. Ha egyenesen félnek tőlem, emiatt nem hibáztatok senkit. Viszont kapcsolatokban, a tűrhető szakaszokban, néha teljesen meg tudtam feledkezni a betegségemről és úgy éreztem, mintha gyógyulnék. Megismertem, hogy milyen lehet teljesnek és egészségesnek lenni. De aztán visszaesés következett. Ez nem egy olyan dolog, amit sokáig le tudnék valaki előtt tagadni, tehát már az elején úgy indítok, hogy ezt közlöm. Mint bizonyára már sejthetitek: ettől a kezdetben esetleg nyitott lányok többsége bontja a vonalat, elmenekül. Mert ennél már csak talál jobb, egészebb embert.
Azt a tanácsot kaptam, hogy olyan nőt keressek, aki jobban elfogadja ezt, pl. vallásos, vagy volt már ilyen férfivel dolga és tudná kezelni, vagy szintén érintett ebben a betegségben. Sokan talán attól félnek, hogy testileg bántalmazva lesznek ilyen ember mellett, de aki egy kicsit is ért hozzá, tudja, hogy ez nem így mutatkozik meg. Értem, hogy nem akarnak nyűgöt. Fordítva talán működhet, hogy bipoláris nő és egészséges férfi, de az sem lehet egyszerű.
Gy.
