„Csalódtam másokban és magamban is. Szerettem volna viszonylag fiatalon férj és apa lenni, de mostanra egyre távolodik ez a kép” - Levélírónk legalább akkora bullshit-nek tartja a közhelyet, miszerint „előbb-utóbb mindenki megleli a hozzá illőt...” mint a szakpszichológusokba vetett hitet. Mert egy idegen hogyan is láthatna bele egy másik idegen lelkébe, nemhogy még jó pénzért tanácsot is adjon neki.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Én kész lennék újra megosztani valakivel az életem, de azt vettem észre, hogy bizalmatlan és valahogy túl akadékoskodó lettem a nőkkel szemben. Sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez amiatt van, hogy az előző kapcsolataim nem értek valami fényes véget. Az egyik másfél év után ment tönkre, a másik kb. kettő után, és egyik sem miattam. Az előbbinél volt megcsalás, fölös vita, vádak és minden, amit el tudtok ilyenkor képzelni. Az utóbbinál főleg nekem kellett sokat tűrnöm, s a legélesebb emlékem, amikor utoljára láttam, ott álltunk az anyja erkélyén, lelejmolt 3 cigivel, elpöffentette őket, majd azt mondta, mennem kéne. A szakítás oka az volt, hogy amikor megismertem még egy értelmes, megfontolt, józan és mértéktartó nő volt, aztán valahogy-valami miatt egy kibírhatatlan, akaratos, követelőző partip*na lett, aki legalább tíz évvel esett vissza a szellemi fejlődésben.
Mára annyi alakult ki bennem, hogy vagy nem érzem magam elég jónak a másikhoz, akivel épp próbálkoznék, vagy az jut eszembe, hogy ennyi idősen (37) mindenről lecsúsztam már. Csalódtam másokban és magamban is. Szerettem volna viszonylag fiatalon férj és apa lenni, de mostanra egyre távolodik ez a kép. Azt mondják, előbb-utóbb mindenki megtalálja a hozzá illőt... Én még egyelőre ezt nem tapasztalom. Egyedül vagyok, de tudom, hogy ennyire nem vagyok rossz. Csak a munka van, egyik nap olyan, mint a másik, semmire sincs időm. És már kezdek feladni mindent, beletörődni ebbe. Általában olyanok figyelnek fel rám, akikre én nem. Üres az életem, kedvetlen és lehangolt lettem. Semmi sem tesz boldoggá. Mintha valaki más demó-életét élném.
Valaki ajánlotta, hogy keressek fel egy szakpszichológust, de ezzel úgy vagyok, hogy nem nagyon hiszem el, hogy ha egy bólogató idegennek ezt így kibeszélem, az tudni fogja a megoldást és ad egy 100% hatékonysággal működő receptet. Nem hiszek az ilyen önsegítő szövegekben sem, hogy csak „akarni kell” és „pumpáld fel az önbizalmad...” add a pumpát, felpumpálom... Olyan megoldást szeretnék, ami oly biztosan működik, „ha” meg „lehet” nélkül, mint amikor valaki megiszik 2 deci páleszt: nem merül fel benne olyan alaptalanság, hogy vajon ittas állapotba kerül-e tőle és jaj, mi lesz, ha mégsem rúg be, hanem törvényszerűen be fog nyomni tőle. Tudom, ilyen nincs, de kell lennie valami áttörésnek. Bármit elolvasok és bármit megnézek, csak hagyjuk a „szakembereket” meg a motivációs trénereket, akik valószínűleg a saját életüket sem tudják érdemben megoldani, csak pofázni róla, meg tanácsokat osztogatni.
Társkereső oldalakról már lejöttem, így ez sem opció. Bulizni se járok már olyan sűrűn, csak ha a megfelelő emberek hívnak. A melóm mellett van még a sport, ami nekem fontos, és ezt beszorítani is nagy logisztikai művelet. Azt hittem, ennyi idősen már család és boldogság lesz, valakivel elkezdeni valami újat, akivel egészet alkothatok. Beszélgetek nőkkel, az ő visszajelzéseikből leszűrtem, hogy nem lehetek egy kiállhatatlan pasi. De ők is csak kedvesek, aztán mennek haza férjükhöz, barátjukhoz... „majd dumálunk”. Ellátnak tanácsokkal, ... Ha csak szexre hajtanék, és olyan lennék, aki mindent kimond és rögtön a tárgyra tér, biztos könnyebb dolgom volna, de nem vagyok.