„Rájöttem, hogy azért ilyen a párom, mert nem sok együttérzést kapott. És gyerekkorában is így lehetett, hogy „bezzeg az öcséd” ő a minta, te meg egy örök vesztes vagy” – Mindig egyszerűbb a kihátrálás, ha gond adódik, de ha megértjük a probléma valós gyökerét, az együttérzésből fakadó megoldás sem tűnik lehetetlennek.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Üdv,
azzal eddig is tisztában voltam, hogy a barátom (34) olykor nem valami igyekvő ember, hajlamos a halasztgatásra, a kifogások és bűnbak keresésre, minthogy magába szálljon. Ezzel szemben a testvére az ellentéte. Mesélte, hogy már fiatalon is mindenben túlszárnyalta, jó állása van és a barátnőjével már a közös jövőjüket tervezik (jól látom, hogy itt van valahol az, amiért ilyen?) Hogy föladta az állandó versenyt a tesóval, és azzal lázad, hogy még jobban ráerősít a „bukott fél” szerepre?
Vannak néha bennem ilyen ingadozások, hogy miért nem hagyom ott, főleg egy-egy vita után. De egyszer rajongásig imádom, másszor meg nehezemre esik megmozdulni érte.
-miért vagyok még mindig vele? Mi sosem voltunk olyanok, hogy belemásztunk volna egymás életébe, de én olyan vagyok, hogy pár alapinfót muszáj tudnom, ezért raktam össze magamban a dolgokat így. És nem hülyeség, mert akárhányszor átmentem, az anyja mindig csak a testvéréről beszélt neki, hogy milyen büszke rá és megint milyen jó dolgot tett, stb.. ( Nekem is arról dumált, milyen szép az öcsi barátnője, milyen a haja... milyen autót akarna venni...de miért?? engem ez hol érdekel??) és megértem a páromat, ha ettől tele van a töke. Ha ő elmond valami pozitívat, hogy mit csinált, az anyja azonnal rákontráz, hogy „igen, de az öcséd meg...!” Ha ő valamit elér , az nem sok, ha az öcsi, az mindig valami. De azt is hallottam, hogy azt mondja neki az anyja, „csak azért sikerült neked, mert nem volt nehéz”... Az öccsével amolyan „kollegiális” távolságtartó a viszonyuk inkább, közel sem testvéri: találkoznak, váltanak három szót és mindenki megy a dolgára... és tényleg éreztem benne némi lenézést, mint amikor a polgármester összefut a templom előtt a falu alkeszével kb..
Az anyjának is van valami kattanása, mert egyszer volt egy kisebb megfázásom, pár nap alatt kifutotta magát, és azt mondja nyávogva, hogy „jaaaaj, te örökké beteges vaaaaagy” – ami úgy baromság, ahogy van. Nem vagyok beteges. Egyszer olyat is mondott, amitől kicsit elhűltem: szerinte komoly tesztnek kéne alávetni a gyereket vállalni kívánó szülőket, mert annyi fölösleges ember van a világon... - Ezt pont ő mondja. Azt szerencsére nem részletezte, milyen jellegű tesztre gondol … szóval, láthatjátok, nem egyszerű emberről van szó. Szóval rájöttem, hogy azért ilyen a párom, mert nem sok együttérzést kapott. És gyerekkorában is így lehetett, hogy „bezzeg az öcséd” ő a minta, te meg egy örök vesztes vagy, aki sosem ér fel hozzá... És ha egy gyerekkel mindig éreztetik, hogy semmi és az is marad, akkor ez beágyazódik.
Nem irigység van benne az öccsével kapcsolatban, hanem valami más, amit nem biztos, hogy jól meg tudok fogalmazni. (Elismert szégyen talán? Hogy ő mindig kívülálló marad?) Bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfojtani magamban, hogy ne foglalkozzak ezzel, nem ment, mivel olyan emberrel kapcsolatos, aki fontos nekem és szeretem érteni a miérteket.
Vannak körülmények, amikor meg engem kezd el felelőssé tenni dolgokért, de most már tudom, mi a valódi problémája. Csak ezt megoldani miként lehetne? (Az nem opció, hogy szakítsa meg a kapcsolatát a családjával, mert mindezek ellenére valahol összetartóak a maguk módján, úgy-amennyire, és heti 3x megy oda.) ráadásul jelenleg még anyagilag is függ tőlük.
