Újra a féltékenység kerül terítékre, viszont ezúttal a távkapcsolatok rizikós területén, hiszen amikor valaki nincs szem előtt, a másik azt fogad be a lakásába, akit akar. És Levélírónk pasija sajnos elég sűrűn így is tesz.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Én fiatalon sem voltam olyan, akinek a társkeresés egy olyan verseny, hogy kinek sikerül minél rövidebb idő alatt minél több emberrel összejönni, ez az oldala nem vonzott, inkább a kapcsolatok tartalma, minősége és intenzitása.
Ez a kapcsolat szeptemberben lenne kettő éves. Viszont távkapcsolat. Részben talán emiatt is tart eddig.
Amikor összejöttünk, minden stimmelt, olyan dolgokat képzeljetek el, mint amikor olyan embert ismertek meg, akivel az első beszélgetések óta egy húron vagytok. Egyszerűen olyan erős tűz lobban, ami minden szinten kifejeződik.
Ő sok mindent megtesz értem, és ez nem is marad viszonzatlan. És igen, van bennem némi féltékenység, amikor betoppan hozzá egy „csak havercsaj” és sokáig ottfelejti magát.
Vagy amikor telefonon bejelentette, hogy az egyik ilyen barát-barátnője tulajdonképpen most ott nyaral nála...s nekem mindehhez jó arcot kéne vágnom. Nem létezik barátság férfi és nő között, nagyon nem hiszek benne, mert előbb-utóbb, ha sokat járnak össze, beszélgetnek, nyilván kialakul köztük valami vonzódás. A pasik többsége meg nem olyan, hogy ha egy nő kikezd velük, az ilyen ingereknek nagyon ellen akarnának állni. Amikor ezeket elmondtam neki, ő úgy válaszolt, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Ő nem érti, mi a bajom ezzel. Neki tök természetes, hogy nőkkel is barátkozik, mert iskolás kora óta így volt ez.
Elfogadtam. De nem biztos, hogy el kellett volna.
Volt, hogy megbeszéltük, megyek hozzá, majd amikor félúton voltam, felhívott, hogy családi ügy jött közbe és sajnos storno. Csalódottan visszaindultam, és elkeseredve is, merthogy egyedül kellett Valentin-napoznom. Mivel nem kérdezett rá, írtam neki, hogy épségben hazaértem, nyugi – nem reagált, vissza se hívott. Amikor nem válaszolt, még mindig emlékszem az érzéseimre. Sosem tudtam meg, mi volt az a halaszthatatlan családi dolog, ami miatt elküldött. Belegondoltam, hogy mennyi munkát tettem a találkozásba akkor, elkészítettem a kedvencét, becsomagoltam, nem gondolva arra, hogy majd egyedül kell megennem.
Nem akarok mindenben rossz jeleket látni, de ezek alapján szerintetek hűséges lehet, vagy ügyesen meg vagyok vezetve egy ideje?
