A barátnő három lehetőséget tart reálisnak, ami eldönti a jelenlegi kapcsolatát, de mintha már maga is sejtené, mi lesz annak a vége, ha egy önmarcangolásokban tobzódó pasi mellett marad.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! 28 éves nő vagyok, jelenleg egy 7 hónapos kapcsolatban. Mindig tartósban gondolkodom, és próbálom megjavítani, amit (és amíg) lehet. A párom, ha ennyi idő után annak nevezhetem, idén lett negyven. Ez nekem nem baj, de az már inkább, hogy két teljesen különböző elvű családból származunk. Ő teljesítésmániás, azt nevelték belé, hogy nincs olyan, hogy szabadidőt, meg nyaralás, meg ilyesmi. Ahol az ember leengedhet. Ünnepeket, elmondása szerint, szinte nem is tartanak, vagy csak érintőlegesen, minimálisan. Sok vitánk alapját ez szüli. Én ennek a puritán családformának inkább az ellenkezőjéből származom.
Amikor elmondtam neki, hogy nem kell azt csinálnod már ennyi idősen, mint amit otthonról kaptál, felháborodottan azt mondta, hogy erre ő igenis büszke, ez hasznos, és hálás a szüleinek... Ezért a szemléletért és életformáért. És akkor erről ennyit.
Innentől kezdve, ha beszélgetni akarok vele, nagyon meg kell fontolnom a mondandómat, de az életszemléletének van egy számomra érthetetlen oldala is, ugyanis gyakran hazudik. Vagy inkább úgy mondanám, hogy néha nem mond igazat. Nem tudom, miért. Ezek később kiderülnek. Nem nagy dolgokra kell gondolni, hanem ilyen sima hétköznapiakra, amiknek igazából nincs is tétjük.
És neki itt van egy hasadás, hogy katonás nevelés + igény arra, hogy ezt tudat alatt valahogy levetkőzze. Néha annyira nem értem meg, hogy fizikailag fáradt vagyok mellette és kedvetlen. Összességében neki jobban a hasznára lenne, ha lazítana, de jelenleg a szabadideje is abból áll, hogy plusz feladatokkal látja el magát (néha engem is) és megy a szüleihez (találkoztam velük, de soha többé: savanyú, elégedetlen, mosolytalan, közönyös emberek) Nem szegények, tehát nem kéne ez az állandó elővigyázatosság, tervezgetés meg munkamánia.
Egyre inkább olyan kezd lenni ez az egész, amiben részemről alig van már öröm. Közös programot már lehetetlen tervezni vele, mert szerinte minek, fölösleges, időpazarlás.
Felmegyek hozzá és elvagyunk. De ez nekem kevés.
Három lehetőséget érzek reálisnak:
- próbaidőt adva neki vegetálok mellette még egy darabig. Alkalmazkodom hozzá, amennyire lehet. Ha fontos vagyok neki, méltányolja.
- bármennyire is fáj, elhagyom, és inkább egyedül próbálok meglenni. Összeköltözni így nem tudnék vele és hiába bízom abban, hogy ennyi idősen valaki tapsra megváltozik. Boldogulni tud nélkülem is.
- nyíltan és őszintén elmondom neki, hogy mi a gondom és hagyom őt dönteni. Mert én biztos nem tudok megváltozni – bár esetünkben nem is nekem kéne.
A helyemben melyiket választanátok, a tényeket ismerve? Jó lenne, ha életkort is írnátok.
