9 év még nem 90, Levélírónk mégis úgy érzi, hogy már csak a megszokás maradt. Arra kíváncsi, milyen lehetőségeik vannak együtt, mert ha szakításra gondol, azt megint nem tartja előnyös megoldásnak.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
9 éve vagyunk együtt, nem kevés idő. Ma már úgy érzem, hogy neki velem egy térben lenni, vagy akár beszélni is kín. Neki mindegy, mit csinálok. Az elején megvolt az összhang, szexuális, és már téren is. Még féltékeny is volt, és amikor az utcán láttunk egy férfit, vagy a tévében, rögtön kérdezte, hogy bejön-e nekem? Nem keresünk senkit, a neten sem ismerkedünk, de ennél talán a megcsalás is elviselhetőbb lenne. Beszéltem vele erről, de szerinte teljesen rendben van ez így „ennyi idő után”. Tehát maga is bevallja, hogy érzelem már nem sok van, csak a megszokás maradt. Akkor mi szokott lenni a hasonló kapcsolatok végkimenetele?
De 9 év még nem 90, még ha annyinak is érzi néha. Nem tudom, milyen lehetőségeink vannak együtt. Ha a szakításra gondolok, rossz érzés jár át, akkor teljesen egyedül leszek, barátom meg nem sok van, sokan kimentek, vagy a család az első, amúgy senkit nem akarnék ezzel terhelni.
Ha magamtól csinálok meg valamit, mondjuk nagybevásárlás egyedül, és cipelem a cuccokat, azt mondja, de hát ő itt volt végig, miért nem szóltam? Ennyivel el van intézve. Hát csak sejtenie kéne abból, hogy tudja, hova megyek, és hogy a bevásárlás kilóra nézve mit jelent. Normális észjárású ember már ennyiért is felemelné a hangját.
Amikor egyedül díszítettem a karácsonyfát, meg takarítottam az ünnepek előtt, ő semmiből nem vette ki a részét, maximum annyival, hogy utasítgatott. Egy köszönömöt nem kapok semmiért, vagy nagy ritkán, és kezdek belefáradni ebbe. A barátait már úgy hozza fel, hogy meg se kérdez engem. Bármikor jöhetnek, bármeddig maradhatnak. Egymással már nem tudunk kedvesek lenni, de másokkal, illetve mások előtt viszont igen. Próbálok tisztán gondolkodni, de mindig ugyanezekre lyukadok ki.
Még évekkel ezelőtt volt egy nagyobb vita köztünk, és az anyja engem hívott fel, hogy békítsen, de azelőtt mindössze kétszer találkoztam vele. És a szememben az anyu ügy óta ő sokat csökkent, mint férfi. Arra gondolni sem akarok ma sem, hogy esetleg ő kérte erre a muterját... Ma már egész jóban vagyok az anyjával, de ezt az esetet nem tudom elfelejteni. Minden kapcsolat ide fut ki, ez a sorsa? Én változok, amennyit kell, de nem csak nekem kéne.