Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Megismertem idén egy lányt, akivel jó barátok lettünk, de én semmit nem akarok már tőle. Külsőleg még bejönne, azzal nem lenne gond, de ami a gondolatait illeti, azok elég szélsőségesek, így korán letettem róla. Az egyik ilyen mondatának szerintem az volt a lényege nagyjából, hogy állítólag ő csak azzal tud lefeküdni, akit lenéz, akit tisztel, azzal nem. Beszéltünk számtalanszor a gondjairól, amikkel ő úgy van, hogy ezek nem is gondok, félvállról veszi, sőt, ő látja jól a dolgokat. Így vitatkozni nem lehet vele. Nem változik, nem is akar, semmi se motiválja, a világhelyzet teljes mértékben hidegen hagyja.

Van, hogy azt mondja, nem akar menni sehova, ha felvetek valami közöset, elutasít, majd 15 perc múlva visszahív, hogy oké, most rögtön menjünk.

Azt mondja, hosszú kapcsolata még soha nem volt, majd azzal tetézte, hogy ő nem akar „magával cipelni” senkit, felvállalni se, és ő nem öltözik ki senki kedvéért.

Hogy miért lett ilyen, kb. sejtem abból, ahogy a gyerekkoráról mesélt, hogy az apja állítólag nem is akarta őt, nem is kedvelte, az anyja is rideg volt vele, csak annyi szeretetet nyújtva felé, ami elegendő és a rokonság előtt is hiteles. Ez vagy igaz, vagy nem, nem tudom.

Így persze hogy természetesnek érzi, hogy neki alanyi jogon jár pár dolog, csak ne kelljen viszonoznia, se elköteleződnie. Ez milyen lelki betegség? Ő menthetetlen? Szeretnék segíteni rajta, az persze más kérdés, hogy büszkeségből nem hagyja