Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.

Sziasztok! Mindketten a húszas éveink végén járunk. Előtte nekem elég önálló életem volt, sokáig szingli voltam, és jó is volt, mert úgy alakíthattam az időmet, ahogy nekem megfelelő. Amikor összejöttünk, hamar intenzívvé vált a kapcsolat, sok időt töltünk együtt. Nekem ez eleinte szokatlan volt, de hamar elkezdtem felvenni az új helyzettel járó ritmust. Végül is én akartam valami változást, habár ő erőltette a szoros kapcsolatot. Jól esett, hogy valaki figyel rám, valakinek fontos vagyok, értem jön, apróságokkal lep meg, és én viszonozhatom a törődést.        

               Ez a szorosabb kapcsolat az összeköltözésig nem jutott el, és szerintem nem is fog. Ő bármit megcsinál nekem, de cserébe el kell viselnem, hogy állandóan ugrásra készen kell várnom és örülni neki – azért mondom ezt, mert többször megjegyezte, hogy nem látszik az arcomon, hogy örülök neki... : )

Ő alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott életet él, de ha valami bosszantja, hirtelen képes robbanni, ami nekem kicsit ijesztő. Tudom, hogy ő a papa és mama- életmódról álmodik, mert már most abba az irányba megyünk. Ha felül akar kerekedni valamiben, hülyeségekkel vádol, pl. hogy biztos hiányzik nekem a régi szerelmem (nem is meséltem neki róla, nem is ismeri) biztos fantáziálok róla néha...

Ha összeköltözünk, nekem kéne hozzámenni, mert így akarja, de a lakásomat akkor sem adnám fel, mert így nem lenne hova visszavonulni, ha rosszul alakulnának a dolgok. Az nekem egy biztos pont, ami nem függ senkitől.

A vihar előtti csend -hangulatokból is sok néha. Amikor megbántódik valamin és amit utána addig forgat, hogy még nekem kéne rosszul érezni magam. Mert szerinte én mindig csak saját magamra gondolok. Olyan is volt, hogy lemondtam egy talit, mert a szüleimnek kellett segíteni. Erre röviden, sértődötten annyit ír, hogy oké, maradjak akár egész hétvégére is. Amikor csak pár óráról volt szó...

Most azt mondja, hogy menjünk közösen nyaralni valahova, de előre félek az összezártságtól, az egymásra utaltságtól, és attól, hogy megint hallgatnom kell, és óvatosan lépdelni, nehogy bármi félreértésre okot adó dolgot tegyek, vagy mondjak.

Persze, úgy is nézhetem, hogy ezek végül is nem olyan nagy problémák, de ha úgy döntenék, nem csak miatta bontanám fel ezt a mostanit, inkább magam miatt, mert félek, hogy később megbánom, hogy nem mertem a saját utamat járni. Ő elvárná, hogy ennyi idősen már üljek le mellé és fogadjam el ami van.