Kínos helyzeteket teremthet, amikor egy nőnek a pasija családjához kell költöznie, jobb lehetőségek híján. Levélírónk még fél év után sem érzett rá a dolgokra, így mindig feszeng, mert a házimunkáknak már kialakult ott a rutinja, és ha túlbuzgó az a baj, ha rájuk hagyja, akkor meg kínosan érzi magát.
Fedezd fel és használd! Ha lazán ismerkednél, barátkoznál, de nyitott vagy egy kis extra kényeztetésre is, akkor a Barátság Extrákkal kapcsolat passzol hozzád. Aki még nem tudja: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Sziasztok! 2 éve együtt vagyok a barátommal. Idén, év elején felvetette, hogy hozzáköltözhetnék. Mármint hozzájuk, mert a szüleivel él. Ez meg is történt, de már akkor aggódtam, hogy „anyósékkal” nem fogom bírni, mármint azt a részt, hogy más főz rám, más lát el, új szabályok. Én meg más konyhájában nem fogok tüsténkedni magamtól - ha megkérnek, az más. De mik az elvárások ilyenkor? Párom azt mondta, ne aggódjak, majd kialakul. Az is zavarna, ha az anyja elkezdene tanítgatni, vagy ilyesmi. De az önállóságom azért korlátozva lesz, eddig magam döntöttem el, mit mikor csinálok, vagy mit és mikor eszem épp.
Most annyi van, hogy mindent lehet, de alig szólnak hozzám, én meg elő se merek jönni, hátha csak megtűrnek. Még így fél év után is úgy érzem, nem vagyok a család része. Óvatoskodok, nem szólok semmibe bele. Ezt neki még nem mondtam, de szerintem érzi. És már annak is érzem a hátrányait, hogy milyen úgy együtt élni valakivel, hogy folyton egymással vagyunk. Nem tudja megoldani, hogy leváljon a szülőkről, anyagi okai vannak. És egy normális felfogású nő nem lakás alapján választ párt, ugye. Én sem keresek fényesen, ahogy ő sem, úgyhogy befogom a számat.
Annak is örüljek, hogy egyáltalán így sikerült megoldani. És végül is békésen elvagyunk. Nem akarok beleszólni a fal színébe vagy a bútorokat rendezgetni, ez nem zavar. Szép házban laknak, elég nagy is, most akarják renoválni. Beleszállok a költségekbe, amit eleinte nem akartak elfogadni, én ragaszkodtam hozzá, hiszen itt élek. Így sem érzem sajátomnak, nem is akarom, mert nem az (baj, hogy így gondolom?) Ha valakinek alkalmazkodni kéne, az én volnék.
Én is szülőktől költöztem, úgyhogy tudom, milyen az indulás, és mik a lehetőségek. Az együttélés jó, van, amit nem érzek komfortosnak, de az olyan kérdések, mint hogy kinek a dolga füvet nyírni, vagy magától észrevenni, hogy mosogatni kéne, szennyesgyűjtés stb. még mindig feszengést váltanak ki nálam, mert ennek már kialakult náluk a rutinja, és van, hogy nem szeretik, ha belepiszkál egy túlbuzgó valaki. Mert én mindent megcsinálok, tényleg, de ha magamtól kell rájönni, mit szeretnének....mert persze udvariaskodnak. És amikor nekiállok, rám szólnak, hogy ne, vagy ne úgy. Nem tudom, menyire érthető a problémám? Nyilván nem azt akarom, hogy azt mondják, amit hallani akarok, de azt sem akarom érezni, hogy megrekedtem.