…..Mikor elváltunk remegő gyomorral igyekeztem hazafelé. Nem tudtam mitévő legyek. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, de nem mertem, féltem. Féltem, mert tudtam, hogy fájdalmat okozok neki, tudtam, hogy egy világ omlik össze benne, ha elmondom mit tettem. Igen, tudom, erre akkor kellett volna gondolnom, mikor hagytam, hogy elcsattanjon az a csók. De abban a pillanatban valahogy a külvilág és én köztem egy egész univerzumnyi árok volt. Nem észleltem semmit sem magam körül, csak Andrást, s a szemében láttam az egész világot. Ugyanazt érezte, amit én. Azt hittem sosem érek haza. Csak mentem és mentem, szakadó esőben, az ég dörgött, a villámok cikáztak a fejem felett, a mentő éppen egy elesett idős asszonyhoz sietett. Eső volt. Nem szokványos eső. Tisztító eső. Lemosta rólam mindazt a bűnt, amit elkövettem. Lemosta a felszínről…de a lelkem legmélyéről nem. Iszonyatos bűntudatom volt. Még most sem tudtam megbocsátani magamnak. Nem azért, amit tettem, azért, ahogyan tettem. Ha 7 évvel ezelőtt nem leszünk áldozatai egy félreértésnek, akkor most minden másképp lett volna. Lehet , hogy a mai napig együtt lennénk, de lehet, hogy már réges- régen elfelejtettük volna egymást, s csak néhány fénykép tanúskodott volna arról, hogy valaha mi egy pár voltunk. Nem bántam meg amit tettem, hiszen ezt az érzést soha nem éltem át. Nem tudom mihez hasonlítani. Egyszerre érzed azt, hogy remeg a gyomrod, de közben alig bírod magad visszafogni, szinte már sóvárogsz, hogy az ajkaitok összeérjenek. És amikor ez megtörténik, akkor igazán boldognak érzed magam. Eufórikus. Az extázis átjárja az egész tested, fejtetőtől bokáig…. És én csak erre tudtam gondolni egész úton. Újból át akartam élni. Nem tudtam mitévő legyek. Nem mertem elmondani egyelőre, de tudtam, hogy hamarosan meg kell tennem.

Már nem olyan a kapcsolatunk, mint a legelején. Nagyon elhamarkodtunk mindent. Alig 3 hónapja voltunk együtt, amikor összeköltöztünk, egy évvel később eljegyzés. Emocionális ember vagyok, de ott, akkor tudtam, hogy ez még túl korai. De azt is tudtam, ha akkor nemet mondok, akkor a kapcsolatunknak is egy nagy NEM a vége. Egészen addig minden szép volt. Aztán egyre jobban kezdtem érezni, hogy ez nem csak egy szimpla eljegyzési gyűrű. Ez egy kötél. Egy acélkötél, amely csak 3 méter hosszú, s minket köt össze. Attól a naptól kezdve állandósultak a féltékenységi jelenetek ( hangsúlyozom, hogy NEM volt rá oka!!! ). Minden pillanatomról el kellett számolnom, napi 15 telefonhívás, ha nem tudtam felvenni, akkor a kollégáimat hívta, egy esetben a főnökömet, hogy valóban bent vagyok-e a munkahelyemen. Ha végigmentünk az utcán és egy rég nem látott ismerősömmel találkoztam és a röpke 2-3 perces beszélgetés után két arcra puszival váltunk el, akkor már kezdődött a jelenet, hogy – ki volt ez, mit akart, miért adtál neki puszit stb. Kezdtem nem érteni a dolgot. Nem értettem miért teszi ezt. A kapcsolatunk legelejétől nem bízott bennem ( most lehet megkövezni, hogy –persze, és ezért mindjárt okot is kell rá adni neki ), később rájöttem, hogy ez miért van. Én vagyok neki az első komoly barátnője. Előttem volt egy lány, aki átverte (nem is egyszer) , játszott az érzelmeivel, kihasználta. Ezt követően belépett az életébe egy lány, akibe a párom közel 2 évig szerelmes volt. A lány nem akart tőle semmit a barátságon kívűl, de hát milyenek a nők, mégis hagyta, hogy a párom „udvaroljon” neki. Csoki, virág, naponta ott várta a munkahelyén ( pincérnő volt ), autókázások stb. Ő is kihasználta a páromat, de mégis rajtam csattant az ostor. Én kaptam meg jogtalanul a bizalomhiányt, az őszintétlenséget, pedig én nem tehettem semmiről. Mindig hozzá hasonlított, még ha nem is mondta ki. Nekem nem szabadott hajat festenem, nem szabadott sminkelnem, nőiesen öltöznöm, nehogy egy férfi rám nézzen. A kedves hölgy pedig hidrogénszőke, falatnyi ruhákban járó piercinges, agyonsminkelt. Neki mindez jól állt, nekem az volt a válasz, hogy egy nő akkor szép, ha természetes. Történt velem egy baleset még a kapcsolatunk elején, aminek köszönhetően rá voltam utalva. Nem testileg, lelkileg. Ő volt az, aki segített nekem feldolgozni a traumát. Úgy éreztem, ha ő nincs velem, akkor megint előjönnek a rosszullétek, a félelemek, a trauma okozta tünetek. Ennek köszönhetően teljesen alárendelt lettem a kapcsolatunkban, és ő ezt teljes mértékben kihasználta. Ha el akartam menni a barátnőmmel bulizni, vagy akár meginni egy kávét, akkor már jöttek a lelki zsarolások, hogy – de nekem olyan rossz előérzetem van, maradj itthon, nehogy megint rosszul legyél és összeess stb. és ez hatott. Ha átélsz egy balesetet és ez tudatalatt olyan pszichés félelmeket hoz ki belőled, hogy még az utcára is nehezen mersz kimenni, mert félsz, hogy ismét összeesel, akkor egy ilyen mondat elhangzása után úgy gondolod, mégis inkább otthon maradsz. Saját anyámhoz nem mehettem haza hétvégén nélküle, mert jöttek a műbalhék, a cirkuszok és a lelki zsarolások. Teljesen kétségbe voltam ( és vagyok ) esve. Tudom, hogy szeretem őt, de azt is tudom, hogy nem tudjuk megadni egymásnak mindazt, amit szeretnénk, amire a másik vágyik. Tudom, hogy én nem érzem magam mellette már olyan jól. Szeretem, de már többre vágyom. A karrieremben pozitív változások lehettek volna, de ő nem hagyta. Abban a pillanatban, hogy egy kicsit is függetlenebb lennék tőle ( pl. többet keresnék vagy egzisztenciálisan megbecsültebb lennék ) máris megakadályoz. Nem fogadhattam el az előléptetést, mert ő nem volt képes arra, hogy 20km-rel arrébb költözzünk. Az albérlet ugyanannyi lett volna, mint itt és még a lakás is szebb és jobb állapotú. Mindezt kimondatlanul is azért, hogy nehogy kicsit függetlenebb legyek, nehogy meg tudjak élni nélküle. Ennek ellenére szeretem. Lehet, hogy ez már megszokás, de mégis úgy érzem szeretem. Testileg már egy kicsit eltávolodtunk egymástól, talán már lelkileg is, de a rossz napokat leszámítva vannak olyan pillanatok, amikor minden olyan tökéletesnek tűnik. Hazaértem. Nem mondtam el neki, de látta rajtam, hogy nincs minden rendben. Andrással még két hétig beszéltünk. Naponta több sms is érkezett. Tudtam, hogy szeret, tudtam, hogy velem akar lenni. Minden szava, tette ezt bizonyította. Olyan érzelmi állapotba kerültem, amelybe még soha. Neten és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Minden pillanatban vártam, hogy jelentkezzen. A barátommal a kapcsolatom egyre hidegebb lett. Folyamatos veszekedések, lelki zsarolások. Engem gyötört a bűntudat, de még nem láttam elérkezettnek az időt, hogy elmondjam neki. A boldog pillanataim abban a két hétben azok voltak, amikor András írt, vagy véletlenül láttuk egymást a városban. Láttam a szemében a fájdalmat, amikor elmentünk egymás mellett, s én a párom kezét fogtam… Tudtam, hogy kettejük közül valakinek fájdalmat fogok okozni. Tudtam, hogy nekem mindenképpen rossz lesz, mert a lelkiismeretem nem fog békén hagyni. Ha elhagyom a párom, fájni fog , sajnálni fogom őt ( és magamat is ), mert tudom, hogy nagyon rossz lesz neki. Ha Andrásnak mondok nemet ugyanez a helyzet. Sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy önző vagyok nem. Próbáltam úgy tenni, hogy mindenkinek jó legyen. Csak közben sem nekem, sem nekik nem volt jó… Két hét telt el a találkozásunk óta, amikor elhatároztam, hogy ennek véget vetek, és elmondom a barátomnak, hogy mi is történt.. Késő volt. Már lebuktam….