„Meghökkenten állok a folyosó végén, és nézem, ahogy veszekszik az a két ember, aki közül az egyik nagyon ismerős.” Az apuka a fia fotójával próbál csajozni, de hatalmas buktával. A kedves Levélíró igen tanulságos és meghökkentő történetet tálalt, még ha ő nem is tartja annak.
Sziasztok! Az én történetem fele annyira sem érdekes, mint a többieké, de engem szó szerint meghökkentettek az események furcsa kapcsolódásai, és azok, amik aztán ennek a történetnek a végén kiderültek. Ugye, veletek is volt már olyan, hogy chat-en találkoztatok, egy számotokra ugyan ismeretlen és szimpatikus pasival? Velem is ez történt. Elmondása alapján 200 km-re lakik tőlem, na de hol az igazság? És miért nem találkozhatunk? És egy szülőivel ér véget minden?
Unalmas nap, a suli lassan az agyamra ment, és az esős október sem volt épp a kedvencem. Mint minden ilyen alkalommal, mikor nem tudok mit csinálni, a gépemhez menekülök, hogy elüssem az időt. Így ismerkedtem meg XXAlexXX nevű fiúval. Rengeteget beszélgettünk aznap este. Többek között kiderült hogy Romániában lakik, Dávidnak hívják, és ez a haverja chat neve. Küldött magáról pár képet - habár jó 10 évvel idősebb, mint én, nagyon bejött - és elkezdtünk beszélgetni. Lassan a legpikánsabb témát is kivégeztük, mikor úgy döntöttem, nem bírom tovább, és találkozni szeretnék bármi áron. Legnagyobb meghökkenésemre tiltakozni kezdett és a találkozás szinte feledésbe merült. Jöttek a táborok, nyaralások, és minden, ami kell. Folyton beszéltünk. Telefonon, számítógépen, ahol épp tudtunk. Levelet akartam neki küldeni brahiból, de akkor azt mondta, hogy elázik, nem biztos, hogy megtudja nézni, és egyébként is, minek az, ha itt is beszélünk. A levelem is feledésbe merült. Folyton, már-már erotikus képeket követelt tőlem, azzal a felkiáltással, hogy nagyon tetszem neki.
Nekem is tetszett, és hát, miért ne?
Húztuk, egészen szeptemberig, de akkor ugye újra jött a suli, stressz, és a sok buszozás. Tulajdonképp utálok buszozni. Az a HATALMAS tömeg. Úgy állunk, mint a szardíniák a dobozban. Egészen addig, míg meg nem láttam ŐT. Tisztában voltam vele, hogy képtelenség, nem lehet ő, de valamiért kiköpött úgy nézett ki, mint a képen. Láttam, hogy engem figyel, és le nem veszi rólam a szemét, hát ennek hatására egyre kínosabban éreztem magam. Próbáltam tudomást sem venni róla, és nem oda nézni. Pár nappal később ismét a buszon. Bujkált. Mire rájöttem, ki elől bújt el, és miért nem néz rám, miért húzódik le, leszálltam. Aki elől bujkált, én voltam. Teltek a napok. Folyamatos telefon, chat, msn, de egyik alkalommal sem említem neki a buszos incidensem. Tulajdonképpen, az egész hülyeség lenne. Hiszek neki. Nem akarom megcáfolni, hogy nem igaz, amit mond. Nem akarom, hogy hirtelen vége legyen a levelezésünknek. És nem akarom hülyének hinni magam ezek miatt, pedig okom lehetne rá.Lassan mindennap látom a buszon. Minden nap bujkál. ELŐLEM!
Azért én sem bírtam sokáig, eléálltam és megkérdeztem, hogy miért. Elfutott előlem. Telefonban most már felhoztam a témát, de sajnos rosszul érintette az egész, és nehezen tudtam kiengesztelni. Közeledik a félév, és eljön a félévi szülői is. Ilyenkor mindig kitalálok valamit, agyrázkódás, kéz-lábtörés, gyakorlatilag a leghülyébb dolgokat a világon. Csak azért, hogy egy-két rosszabb jegy, ne tudódjon ki. Általában az agyrázkódást lehet bevállalni, mert azt minden orvos komolyan veszi. Jaajj, beverted a fejed, bent fekszel két napig, és a gondoskodó anyuka veled van. Idén elfelejtettem csodás tervem és a szülőiről is megfeledkeztem. Még a suliban voltam, mikor megláttam anyámat menni az osztálytermem felé. Futócuccba, havasan, hatalmas csizmába és gyakorlatilag egyetlenszál pulóverbe és cicanadrágba odarohantam, hogy miért van itt. Az ok egyértelmű volt. Szülői. A pánik hatalmas. Külön tesi órámnak ezennel vége volt, súlyos hasfájást kinyögve, ami ezúttal igaz volt. Görcsösen ültem az öltözőben, várva, hogy vége legyen a szülőinek. Mikor lassan arra gondoltam, hogy véget ér, hallottam, hogy a folyosón, az egyik osztálytársam veszekszik az apjával (legalábbis férfihang volt). Itt már tudtam, hogy véget ért az egész, rohantam anyámhoz, hogy megtudjam, mi derült ki. De szinte meghökkenten állok a folyosó végén, és nézem, ahogy veszekszik az a két ember, aki közül az egyik nagyon ismerős. DÁVID!! A számomra 26 éves DÁVID. Veszekszik az ő drága 15 éves kisfiával, mert megbukott kémiából. Egyértelművé vált minden. Nem 26. Sőt… 40 fölött lehet. Nem lakik Romániában, hanem itt. És az ő drága kisfia az én osztálytársam!! Döbbenésem közepette, beszédültem a mosdóba és megnéztem fehérre változott arcom, mely előbb még az idegességtől vöröslött. Gyorsan leöblítettem, ittam pár kortyot, és kirohantam onnan. Sajnos az ajtaja hatalmas robajjal zuhant vissza, úgyhogy észrevettek. Megszűnt a világ, rám nézett, rémülten, bocsánatkérően és dühösen egyszerre, és pár másodperc állás után, annyit hallottam, hogy húzza a fiát, ki az épületből. Anyám ordít utánam. És én trappolok az öltözőbe vissza. Fél óráig ott ültem. Persze mire kijöttem anyám méreg dühösen várt. Végül is nem volt szó a jegyekről, és a végén nem volt mérges rám. Dávid fia másnap nem jött. 2 hét hiányzás után kiderült, kivették az iskolából. Dávid nem hívott, nem keresett, és mindenhonnan törölte magát.
Az utolsó 100 komment: