„Beszállok a kocsiba, a kezembe nyom egy tálkát, teli zserbóval, amit anyukája sütött. Még mindig se csók, se puszi” – egy kedves, de megfoghatatlan srácról szól következő sztorink. Már majdnem kialakul valami a csajjal, de az újabb üres mesék és bosszantó kifogások lehetetlenné tesznek minden lényegi lépést. Támadni a pasit nem lehet: minden lepattan róla. Józanul beszélni sem lehet vele: mindig máshol jár. Újra megállapítjuk, hogy csaj és pasi között minden lehet, de barátság soha.
25 éves vagyok, Zoli 32 éves. Már egy-két hónapja szemezgettünk délután az étteremben (ő akkor ebédelt, én kollégákkal kávéztam), mikor egy pénteki napon úgy határoztam, hogy lépek. Pár hónappal ezelőtt mikor megnyitott az étterem én gyűjtöttem be a potenciális vendégektől az e-mail címeket, melyekre mai napig minden héten küldjük a heti étlapot. Táblázattal és a kávémmal a kezemben megkérdeztem leülhetnék-e hozzá. Még csak az adatok írásánál tartottam, mikor már kérdésekkel bombázott. Melyik cégnél dolgozok? Mit dolgozok? Mi a nevem? A kollégáimmal szoktam kávézni? Honnan járok be? stb. stb. Az elválás után pusztán a következő heti étlapot küldtem át, mégis egy-két e-mail váltás lett belőle.
Az első héttől kezdve az események kisebb-nagyobb eltérésekkel mindig ugyanúgy zajlottak. Tűkön ülve vártam a folytatást, hogy jelentkezik-e. Kedden meg is érkezett a várva várt e-mail. Mindennapi e-mail váltások. A le nem beszélt fél 3-as találkák átalakultak egy általa feltett kérdéssé „Lejössz ma?” A hét egyik napján félretetettem neki egy desszertet, ezért pénteken meglepett egy ajándékkal. Nem rajongok a fociért, ezért kaptam tőle egy Szeretem a focit nevezetű kis könyvecskét, ami teli van fociról szóló idézetekkel. Barátnőmmel már előre le volt beszélve az aznapi program. Úgy volt, ő is utánunk jön, de utolsó pillanatban visszamondta (barátja nem ér rá). Nem éreztük jól magunkat, így korán elindultunk haza. A vonat indulása előtt érkezett egy sms, hogy merre vagyok. Beültünk egy étterembe, majd hazavitt, de elválás előtt még órákat beszélgettünk a kocsiban. Második hét. E-mail váltások napközben. „Lejössz ma?” kérdések. Étteremben tálca asztalra lerak, leül velem szembe, beszélgetünk. Hétfőtől péntekig. Szombaton 7 órakor felhívott, hogy ha ráérnék akkor kijönne értem és elvinne Újudvarba kávézni. Azért pont oda, mert én még sosem voltam ott. Beszállok a kocsiba, a kezembe nyom egy hatalmas zacskó Maoam-ot, melyet azért kaptam, mert említettem, hogy szeretem. Kávézás után megint haza, kocsiba beszélgetés, és elcsattant egy óvatos arcra puszi, utána szájra puszi, és ellenkezés hiányában csókok. Harmadik hét. E-mail váltások napközben. „Lejössz ma?” kérdések. Étteremben tálca asztalra lerak, leül velem szembe, beszélgetünk (se puszi, se pacsi). Hétfőtől péntekig. Szombat este 7 óra, jön egy Hogy telik a napom?- sms. 1-2 sms váltás, mire megkérdezte, hogy találkozunk-e aznap. Beszállok a kocsiba, a kezembe nyom egy tálkát, teli zserbóval, amit anyukája sütött. Még mindig se csók, se puszi. Beülünk egy kávézóba, hazavisz, beszélgetünk, aztán magához húzott és megcsókolt. Negyedik hét. E-mail váltások napközben. „Lejössz ma?” kérdések. Étteremben tálca asztalra lerak, leül velem szembe, beszélgetünk (se puszi, se pacsi). Kicsit már feszültebb voltam a kelleténél, hiszen hétköznap nem találkozunk, hétvégén is csak egyszer, és akkor is este. Kedden este feltettem neki két kérdést. 1. Megoldható-e, hogy hétköznap is találkozunk? 2. Megoldható-e, hogy hétvégén napközben találkozunk? A választ szerdán kaptam meg, igen-igen válaszokkal. Érthető okokból viszont a hátralévő két hétköznapon ez nem volt kivitelezhető. Egye penész, itt van a hosszú hétvége. Szombaton fél 2 felé hív. „Tudom, hogy mérges leszel, de 5 órára meccsre megyek, és csak utána tudnánk találkozni.” Mérges nem voltam, és mondtam neki, hogy bejövök akkor én is kocsival, és a kávézóban találkozunk. Ennek nem örült, mivel haza akart vinni, de elfogadta. Megérkezett, se puszi, se csók. Búcsúzóul csak egy szájra puszi csattant el, mert én indultam a kocsihoz. Vasárnap semmi, hétfőn semmi. Ötödik hét. Kedden reggel már várt az e-mail. „Hogy telt a hétvégéd? Sikerült kipihenned magad?” „Igen persze, volt elég időm arra, hogy pihenjek.” Persze az aznapi délutáni találka elmaradt, mivel nem értem rá, jobban mondva nem volt kedvem lemenni. Szerdán megint feltette a nagy kérdést, hogy „Lejössz ma?”. Lementem, és előálltam a tényekkel. Elmondtam, hogy én már nem fogok lejárkálni délutánonként, hogy nem fogok vele találkozni. A nagy megdöbbenésen kívül arra jöttem rá, hogy ő úgy gondolja, ez a „Nem fogunk találkozni” csak a délutáni találkákra vonatkozik. Továbbá elmondta, hogy szerinte meg vagyok sértődve. Miután visszamentem az irodámba megírtam neki, nem vagyok megsértődve, pusztán nem látok részéről előrelépést az irányba, hogy többet találkozzunk. A válaszának lényege az volt, hogy igazam van, de hogy per pillanat neki nincsen ennél többre szüksége, illetve ha lett is volna, akkor az élete most ezt nem teszi lehetővé (fél 6-6-ig dolgozik szinte minden nap, és még van, hogy otthonról is dolgozik). És volt egy mondat, ami igaz, mégis számomra furcsa „Igaz, mondjuk az soha nem is volt téma köztünk, hogy ki mit szeretne a másiktól, akarunk-e bármit is komolyabban, szüksége van-e egyáltalán a másiknak erre...stb.” Tény, hogy nem beszéltük meg soha, hogy mit akarunk egymástól. Ám én már a kezdetek kezdetén egy témával kapcsolatban kifejtettem számára, hogy szerintem nincsen fiú és lány között haverság-barátság. Meg amúgy is, milyen már feltenni azt a kérdést, hogy „Mi most járunk? Egy pár vagyunk? stb.” Soha életemben nem kellett feltennem ilyen kérdéseket – lehet, ideje lenne elkezdeni. Ám én megkérdeztem a találkozókkal kapcsolatban, akkor miért nem azt válaszolta, hogy „nekem nincsen ennél több találkozóra szükségem, vagy nincsen rá lehetőségem?” Persze sokszor célzott rá, hogy csinálhatnánk valamit délután, részemről egy „persze, szólj mikor” volt a válasz, viszont valahogy sosem lett belőle semmi.
A történet még nem állt itt meg.
Ezen az ominózus Nem találkozunk többet - héten szokásomhoz híven a pénteki napot a szokott helyemen töltöttem barátnőimmel. Mióta ismerem – sőt, elmondása szerint már előtte is egyszer hallotta, hogy ott voltam pénteken - tudja, hogy a pénteki délutánom-estém ezen a helyen töltöm barátnőimmel, és általában 11-nél tovább nem maradunk. Elmondása alapján élete során talán kétszer járt ezen a helyen. Barátnőim elmentek wc-re, én meg addig kimentem a tömegből, hogy könnyen megtaláljanak, ha visszajönnek. A pultnál állt egy srác, háttal nekem. Nyaklánc egyezik, haj-alkat egyezik, cipő... itt a Zoli. Még mielőtt megfordult volna, visszajöttek barátnőim, akikkel bementem a tömegbe.Hétfőn beszéltünk, kitértünk erre is. Elmondása alapján ő nem látott, és megkérdezte, hogy miért nem mentem oda. Arra fogtam, hogy nem voltam benne biztos, hogy ő az, és már mentem haza. Pár szó után elfogyott a mondanivaló, 5 másodperces néma csendet megszakítva egy jó éjszakát-tal zártam volna a beszélgetést, mire ő megkérdezte, hogy miért akarom letenni. Mert nem beszélünk semmiről!? Elkezdte sorolni, hogy mit vett a boltban. Kérdezte, hogy én mit csinálok? Egy régi kollégájuk látogatta meg őket pénteken, és vele töltötték az estét (gondolom mielőtt lejött volna oda, ahova járok). Majd elbúcsúztunk.
Az eset óta csak másfél hét telt el, és azóta láttam már párszor az étteremben, de egy szia-szia és jó étvágyat-on kívül nem beszéltünk, és igazából nincs is miről. A kérdőjelek persze megvannak a fejemben, de nem biztos, hogy akarok rájuk választ kapni, felesleges. Tudom, hogy nekem mire van szükségem, és úgy fest, ez nem egyezett az ő szükségleteivel.
Az utolsó 100 komment: