„Elnézést kérve kikerültem és elindultam gyalog. Az Astoriáig a sarkamban volt és lenyomott egy monológot az élményvadász ringyókról. A metrónál lekopott” - Levélírónk erősen bízott a vakrandiban, nem is sejtve, hogy egy perverz horrorvígjáték lesz belőle. A hölgy egy dologtól retteg igazán: ha valakinek hézag van a fogai között. Szerintetek megkapja a szóban forgó illetőtől a hézagját? Meg ám! Most megtudhatod, hogy úriember az első randin nem mesél a szerszámáról.
Sziasztok! Voltatok már vakrandin? Egyszer próbáljátok ki, csak a tapasztalat kedvéért. Nekem nem jött be, de elmesélem a kalandom: Lány vagyok, 26 éves, hónapokig nem volt senkim és kialakult bennem egy komplexus, miszerint én nem kellek már senkinek. Önbizalomhiány ezerrel. Azért választottam a társkeresés eme formáját, mert egyrészt nekem új volt, másrészt a vakrandi esetében mindkét fél szabadon dönthet róla, mennyit árul el magáról az előzetes levelezés során - nem kell fotócsere, nem kell elárulni részleteket. A találkozón minden eldől. Gondolkodtam még a rapid randin is, de nem biztos, hogy röhögés nélkül kibírnám, ahogy a jelöltek „felelnek” illetve én „vizsgázom” mások előtt, csengőszóra, kimért időre. A vakrandin nem vetítem előre, hogy őt most nagyon akarom, és meg akarok felelni neki, vagy attól félni, hogy esetleg ő nem akar engem: csak egy bizsergető, de semleges érzés van ilyenkor, sok izgalmas kérdőjellel.
Az is a vakrandi mellett szól, hogy nem ismerjük túlságosan a másikat, nem tudjuk elképzelni, mit szerethet az illető, milyen lehet az ízlése, ergo nem tudunk készülni rá. Nálam mindig ez volt a probléma, hogy egy randiba rengeteg energiát fektettem, „felkészültem” a másik félből. Nem voltam laza. Egy chat-en indult minden. 34 éves fiatalember, független. Levelezésbe kezdtünk, és mindketten tartottuk magunkat a vakrandi íratlan szabályaihoz. Mindketten azon voltunk, hogy mihamarabb találkozzunk, és majd személyesen eldől minden. Meg is beszéltünk egy időpontot hamar: a Deák téren, a templom előtt. Megbeszéltük ki, hogy fog kinézni – róla tudtam, hogy nagyon magas, szemüveges és piros baseballsapkát fog viselni. Én is elmondtam, hogy aznap feketében fogok játszani. Állok-álldogálok, eltelik 10 perc. Úgy éreztem, nem is baj, hogy nem jött el, úgyis bánom már az egészet. Egyszer csak felbukkan egy figura. Magas, piros baseballsapka. Biztos nektek is volt már olyan érzésetek randin, amikor megszólal bennetek egy reményteli belső hang, hogy „nem ő az, nem ő az, úgysem ő az, nem lehet.” Amikor közelebb ért, az én belső hangom még hozzátette, hogy „nyugi, tovább megy” …de ő volt. Valamiért kissé sántított, de nem volt feltűnő, és az arca valahogy ijesztően sápadt volt. Vigyorgott. Bemutatkoztunk. Hézag volt a fogai között – bármit elviselek, de ezt nem – hányok tőle. Legközelebb beleírom egy hirdetésbe, hogy a hézag kizáró ok. A pasi egyetlen pozitívuma az volt, hogy valami isteni finom parfüm volt rajta. Lehet, attól várta a sikert. De nekem ez kevés, valakinek talán bejön.
Mivel még nem tudtam, hogy mi legyen a következő lépés, kapásból kilőttem azt a lehetőséget, hogy vele beüljek valahova, bármilyen zárt térbe. Felajánlottam, hogy sétáljunk, jó idő van, alig fagypont : ) Útközben észrevettem magamon, hogy nem sétálok mellette, hanem szinte rohanok: kétszer szólt rám, hogy lassítsak, hova szaladok? Negyed órát bírtam a hideget, végül beültünk egy elég drága helyre.
Azt hittem, most belevág valamilyen sztoriba, hogy elbűvöljön, most hogy csak vele vagyok kénytelen foglalkozni - talán még elővesz néhány viccet is, de csak ült, bámult és vigyorgott rám. Tényleg úgy éreztem magam, mint valami drága műtárgy egy tárlaton. Eszembe jutott, hogy tudja a számom, hiszen megadtam neki a találkozó előtt, ha netán valami közbejönne. Én is tudtam az övét. Noha nekem nem volt semmi tervem az ő számával, neki lehetett az enyémmel. Utólag kiderült, hogy jövendölésem valóra is vált. Egyszer csak minden átkötés nélkül megkérdezte, hogy mit szeretek az ágyban? Makogok valamit, hogy ez még korai téma. Na, mivel nem feleltem, elmesélte, hogy ő mit szeret… Elmondta, hogy az előző barátnője imádta az átlag feletti méretű ceruzáját. Részletesen elmesélte, hogy miket csináltak. Kicsit kente csak el az intim részleteket, elég szerencsétlenül: úgy adta elő nekem, mintha egy 8 évesnek tartana felvilágosító órát. Eddig bírtam. Hirtelen cselekedve a táskámba túrtam és úgy csináltam, mintha a rezgőre állított telefonomat megéreztem volna. Felvettem és úgy tettem, mintha egy frissen érkezett SMS-t tanulmányoznék. Eljátszom, hogy milyen kínos ez nekem, de most azonnal el kell mennem. Megérti, fizetünk és megyünk kifele. Megkérdezi, hogy mikor találkozunk legközelebb. Ekkor megállok és elmondom neki, hogy nagyon elfoglalt vagyok és én még nem vagyok felkészülve egy kapcsolatra. Erre elkomorodik és majdnem kiabálva a következőt mondja: „Miért beszélgettél velem ennyit, miért nem mondtad meg a legelején?!” Nem értettem, hiszen én nem bíztattam. És szerintem most is az elején vagyunk. Ja, a templom előtt kellett volna? Egy vakrandi még nem házassági szerződés. Ráadásul egyelőre nekem ő még mindig egy vadidegen. Elnézést kérve kikerültem és elindultam gyalog. Az Astoriáig a sarkamban volt és lenyomott egy monológot az élményvadász ringyókról. A metrónál lekopott.Ezután már csak az éjszakai és reggeli telefonhívásai következtek: amikor felvettem és próbáltam udvariasan közölni vele, hogy nem az esetem, olyan volt, mintha meg sem hallotta volna, nem akarja tudomásul venni és mindig ugyanazt a dolgot hajtogatta. Az SMS-ei is nagyjából erről szóltak. Heti egy alkalommal lőtt nekem egy szerelmes üzenetet, nem válaszolok rá, mert nem ígértem semmit. Háromszor írta meg, hogy ez az utolsó üzenete, ne is válaszoljak rájuk. Én végig tartottam magam egy első randi szabályaihoz, ő pedig nem vette a visszautasítás jeleit, akkor sem, amikor nyíltan megmondtam neki. Azért kicsit sajnálom őt.
A vakrandi azoknak való, akiknek okuk van rá, hogy eltitkoljanak valamit – valamit, amit egy hosszas levelezés vagy fotó amúgy is föltárna. De ha van valakinek vakrandis pozitív története, szívesen olvasom. Szép napot: Judit.
Az utolsó 100 komment: