Lány vagyok, 27 éves. Ha úgy vesszük, a szóban forgó illetőt végül is a neten ismertem meg, de nem közvetlenül. Egy barátnőm ajánlotta őt, illetve kérdezte, hogy van ez a pasi, többször látott is már engem, és kérdi, bejelölhet-e a Facebook-on? Mondom, miért ne. P. 29 éves, magas, vézna férfi, és az adatlapján valamiért szinte minden képen ugyanabban a kék pólóban látni. Gondolta, minek 20 különböző kép, amikor egy óra alatt legyárt húszat egyszerre? Jó, mondtam, jelöljön be, aztán majd lesz valami. P. nem volt csúnya vagy valami, csak olyan semmilyen se… jellegtelen. Olyan, akire nem kapod fel a fejed, ha szembejön az utcán. Na, én nem is kaptam. Pedig kétszer majdnem láttam élőben is!

Levelezünk, szimpatikus, meg minden. Megbeszélünk egy randit. Én meg is jelenek (Kálvin tér, a villamosmegálló tábla közeli vége). Állok és várom - mivel alig egy hónapja volt mindez, még azt sem mondhatom, hogy megfagytam, mert kifejezetten szép idő volt. Csak hát idegesítő volt, hogy nem jön. Tíz perc múlva megcsörgetem. Nem veszi fel. Dúlva-fúlva hazamegyek. Otthon írok neki egy mélt, hogy mi van, meghalt? Reggel válaszol, hogy bocsássak meg, ő ott volt (!) nagyon is ott volt, csak otthon hagyta a telefonját és így nem tudtunk összecsörögni. Na, de ha valóban ott volt, és látott már rólam képet is, nem tudott volna kiszúrni egy kb. 25 méteres megállóban?? Jó, mondom, biztos cseréltetni kéne a szemüvegét : ) Megbeszéltünk egy másik randit, egy Üllői úti kávézóba, ami mindkettőnkhöz közel esett. Ezt a találkozót előtte egy órával mondta le, egy olyan kamu szöveggel, hogy váratlanul el kell hoznia kocsival a nagyanyját és meg kell etetni. Na, mondom magamban, akkor tömd a nagymutert, mert nekem ennyi elég volt belőled.

Először egy nagyon durva levelet írtam neki, amiben minden volt, de minden, majd kitöröltem és írtam egy szelídebbet és rövidebbet, de a lényege akkor is kb. ez volt: van a lúzerségnek végső határa?