Hello mindenkinek! 28 éves férfi vagyok, a barátnőm velem egy idős. Az egyetemen ismertük meg egymást és akkor mindketten éreztük, hogy nagy valószínűséggel sokáig együtt is maradunk, és nagy esélye van a közös családalapításnak. Már három éve együtt lakunk. Nagyjából pár hete volt téma a családalapítás és a gyerek kérdése: ugyanis a kedvesem fél, hogy kifut az időből és akkor mi lesz. Mivel most sem, és akkor sem álltunk fényesen anyagilag (igazából sosem), finoman a tudomására hoztam, hogy nem úgy sikerültek a terveink (sem az enyém, sem az övé) hogy most azonnal bele tudnánk vágni a dologba.

Kicsit veszekedtünk: azt mondta, hogy becsapottnak érzi magát, én meg azzal vágtam vissza, hogy azonnal elveszem, amint szombaton ötösöm lesz a lottón. Valószínűleg ekkor végérvényesen elkönyvelt örök csórónak, mert láttam a szemében a lemondást (ez egy olyan félreérthetetlen szikra a női szemben, amit minden férfi ismer és retteg tőle). Bevágta az ajtót maga mögött. Értem én, hogy a nőknek létfontosságú a biztonság, és az is igaz, hogy ezt a férfinak kell megteremteni, de én esküszöm megtenném, ha tudnám. Azt az estét a kanapén töltöttem. Reggel aztán kibékültünk. Három nap múlva elsétálok a háló előtt, és hallom, hogy sír. Az ágy szélén ül, és halkan pityereg. Biztos voltam benne, hogy miattam és már az ajtóból elkezdtem a mentegetőzést. Leállított és azt mondta, nem miattam, hanem maga miatt – ugyanis belegondolt, és lehet, hogy mégsem áll készen az anyaságra. Fél, hogy rossz anya lesz. Mi van, ha nem tudja megfelelően ellátni, vagy egyszer legurul a pelenkázóról. Akkor nem értettem, de egy pszichiáter barátom felvilágosított, hogy a nőknél a gyerekvállalást megelőző időszakban gyakori tünet ez. Három napra a szüleihez költözött. Azt mondta, magányra van szüksége. Azóta sem jött vissza. Minden nap telefonon beszélünk, és érzem a hangján, hogy nem velem van baja, és nem egy sikeresebb férfi keresésében tartom fel éppen, hanem tényleg egy kis regeneráló magányra vágyik. Egyre közelebb kerül a gyerek téma is, sokszor beszélünk róla. Igaz, egyelőre telefonon. Látszólag megnyugodott. De még nem jött haza. Napok kérdése? Nem tudom… Mindenesetre lottózom! :)