A felelősségvállalásról a keddi posztban már szó volt, és ehhez valamelyest kapcsolódik az én történetem is. Bár múlt időben még nem beszélhetek róla, hiszen jelenleg is zajlik. A 2010-es Szigeten ismertem meg a barátomat – ugye, nem itt köttetnek a sírig tartó szerelmek – és 1 héttel ezelőttig tartott is. Most 27 éves vagyok, ő 30. Nagyon szeretem, de barátnői státuszból az idők során átmentem anyai minőségbe. Egy ideje úgy éreztem, hogy megtorpant valami, innen nem lesz fejlődés egyikünk számára sem. Megbeszéltük. Szétköltöztünk. Pontosabban, én mentem el az ő lakásából. Ha vele maradok, az egyikünknek sem lesz jó. Ennek később mindketten meginnánk a levét.

Ő amolyan anarchista fiú, ami kezdetben még tetszett is. De amint összejöttünk, és eltelt egy kis idő, egyre inkább úgy láttam, hogy ez nem egy felvett szerep nála, hanem… ő tényleg ilyen. Azért maradtam vele ilyen sokáig, mert bíztam benne, hogy elindul nála egy fejlődés, magyarán: felnő. Nem egy állásból rúgták már ki, mert nincs felelősségtudata és megbízhatatlan. Most egy futárcégnél van, egyelőre innen még nem jött panasz. Mint már írtam, ő anarchistának vallja magát és ezt gyakran hangoztatja is. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan akar érvényesülni a világban, ha nem fogadja el a társadalmi rendszabályokat (írottat és íratlant egyaránt) semmilyen szinten? Azt mondta, hogy nem neki kell alkalmazkodnia a világhoz, mert ebből fakad az önhibáztatás és meghunyászkodás egy hatalom előtt – egyenlőnek kell lenni munkáltatónak és munkavállalónak egyaránt. Hát… hát… Bárcsak így lenne, de ez elég nevetséges és gyerekes válasz. A szomszédokkal is sikerült összevesznie, mert hol a zenét bömböltette túl hangosan, hol a bringáját támasztotta az ajtajuknak. Szerinte beteg és egészségtelen társadalomban élünk, és ő a világ közepe, majd megnézetett velem egy Zeitgeist videót. Jó, értem én a szándékát, de a világ nem az ő által megálmodott irányba halad. Szerinte lázadni kell minden ellen… egyszer megkértem, hozzon valami gyümölcslevet a boltból, erre beállít egy üveg borral, mondván, hogy ez is gyümölcslé… a másik probléma, hogy elég rendesen iszik. Nem alkesz, de jó úton tart afelé. Mi az alkoholizmus? Ő megmagyarázta: amikor reggel az első gondolatod az ivás. Egy igazi alkoholista nem tud 2 deci bort meginni, szerinte egy alkoholista addig iszik, míg el nem ájul. És ő legalább nem ilyen. Az én meghatározásomban akkor vagy alkoholista, amikor már dugdosod az üveget a párod elől. Nem azért, mert megissza, hanem azért, nehogy megtalálja és szembesítsen a ténnyel. Ugyanis találtam házi pálinkát a könyvespolc mögött, de nem szóltam neki és el sem mozdítottam… inkább végignéztem, ahogy egyre apad a szint a palackban. Valaki rendesen rájárt… Szeretem őt, de nem vele képzelem el az életem, nem szeretnék ilyen apát egy lehetséges gyereknek (bele sem merek gondolni, amikor vinné el sétálni, és nem fogja a kezét, a gyerek meg nekiindul az úttest felé). Az anarchista és a punk korszakot érdemes elhagyni úgy 20-25 évesen. És ezt meg is mondtam neki. Az évek során teljesen átvállaltam az anyja szerepét. És ezt a párom megszokta. Alapvetően olyan, akinek meg kell mondani, mit csináljon. Nem ilyen lett – mindig is ilyen volt. A gyermek, aki zavartalanul hagyja, hogy körülnyalják és a házimunkából 1%-ot sem vesz ki. Ez az én hibám is, mert hagytam, hogy megszokja. Most is szeretem. Szép időket töltöttünk együtt, de ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Még hívogat és nekem nehéz elutasítanom őt, mert nem rossz ember… csak gyerekes. És sajnálom őt, segítek, amiben tudok – de gyökeresen változtatni nem tudok rajta, próbáltam, elhihetitek. Nem azt akarom, hogy hermetikusan elszigeteljem magam tőle. Ha ő is akarja, maradhatunk barátok és segítek neki, amiben tudok… de közös jövőnk nem lehet. Nem szeretném irányítani, nevelni, és nem is hiszem, hogy ez az én feladatom lenne. Sajnálom őt, de nem hiszem, hogy addig találna hosszútávra olyan lányt, akinek ez tetszene. A család, a gyerek, de még egy szimpla kapcsolat is, felelősség – ő pedig nem ismeri ezt a szót.