A vérciki randiélmény idővel a legjobb sztori lesz egy buliban. Te hol rontottad el, de nagyon? Esetleg már az első randin lenyűgöztek? Megbántad, de nem adod fel? Oszd meg velünk, hadd okuljunk! A blog célja, hogy közösen szórakozzunk botlásainkon, tapasztalatot merítsünk, vagy örüljünk egymás sikerének. Ha van cikis, jópofa, netán lesújtó történeted, és szívesen megosztanád a többiekkel, ne kímélj! Akár saját névvel, akár anonim. A lényeg, a jókedv! Nézz be minden nap friss botlásokért, sikersztorikért!
Májusban történt a vígjátékba illő sztori, de még ma is sírásig tudok nevetni a történeten. Éva vagyok, 22, és a „srácot”, akivel akkor már 2 hónapja leveleztem, Andrásnak hívták, és 24-nek mondta magát. Még képet is cseréltünk. A fotó alapján egész helyes volt – persze nem őt ábrázolta, de ne rohanjunk ennyire előre. Szóval, levelezünk-levelezünk, aztán egyszer csak felveti, hogy itt lenne az ideje végre személyesen is találkozni, mert unja már a „távkapcsolatot”. Azt mondta, hogy ez a két hónap merő boldogság volt neki, mert minden reggel pontban nyolckor ott volt az e-mailem a gépén és teljesen a napi rutinja részévé vált, hogy engem olvas. Azt mondta, hogy beépültem az életébe. Na, megbeszéltünk egy randit a Kálvin téren, hogy a fotó automata mellett találkozunk. Öt perc késéssel érkezek – ahogy kell – és nézem, hogy hol a srác? Egyszer csak megjelenik egy snájdig negyvenes úr, Sárkány Centeres farmerkabátban és lötyögő, fehér vászon gatyában, olyanban, amiben az osztrák nyugdíjasok szoktak flangálni az olasz riviérán. Először azt hittem, hogy az ellenőr és már vettem volna elő a bérletem, amikor bemutatkozott, hogy ő András, és rá várok.
Mert hogy ő azonnal megismert a képről, amit én nem tehettem, hiszen nem ő volt rajta, hanem – mint később elárulta - az unokaöccse. Nem akartam se bunkó, se hülye p***a lenni, így eljátszottam, hogy nem vagyok meglepve, de belül sikoltoztam. De ez még semmi. Eldöntöttem, hogy valami nyilvános helyen megiszunk egy kávét, aztán huss, lelépek. Beültünk egy helyre, a közelben. Túl nagy volt a zavart hallgatás, ezért én kérdezgettem, mit szól az aktuális politikai helyzethez és az árfolyamokhoz. Nem kellett sokat nógatni, hamarosan úgy beindult a dumagép, hogy csak lestem.
Elkezdett vetíteni mindenféle nevetséges történetet, hogy amikor katona volt, mit tudom én, milyen nagykövetet vitt A-ból B-be, milyen rendes volt, és mekkorákat bandázott a felvonószerelő haverjával, mennyi piát csórtak valahonnan stbstb. - a történetek annyira egybemosódtak, hogy egy idő után teljesen feladtam a követésüket, és csak bólogattam, meg nahátoztam.
Még mielőtt leültünk volna, elnézést kért, hogy kicsit meg van fázva. A hideg sörtől várja a gyógyulást, hátha leviszi a lázát (amíg ültünk kétszer mérte meg a lázát). Nem mertem rákérdezni, hogy miért hazudott a leveleiben, de egy idő után – talán a döbbent hallgatásom miatt – magától kezdett magyarázkodni: hogy ő nem rossz ember, és van egy fia, de elvált már rég, és magányos. Ő is tisztában van vele, hogy nem volt szép tőle, hogy az unokaöccse képével ismerkedett, de esküdött rá, hogy először és utoljára tette és mással nem is levelezett, csak velem, mert annyira megérintette a regisztrációs profilom szövege, amit magamról írtam, hogy nem tudott ellenállni. Na, akkor lassan menjünk, mondtam, és elkezdtünk felcihelődni. Mivel Andrásnak még volt söre, de nem bírta lehajtani, megkérdezte, hogy kínos lenne-e, ha egy műanyag poharat kérve magunkkal vinnénk. Én nem bírtam felelni, csak zsibbadni, mert attól féltem, ha nem harapok belülről a számba, kirobban belőlem egy oltári kacaj. Ebből rájöhetett, hogy ennél kínosabb már csak az lenne, ha előcsomagolnánk az otthonról hozott szalámis zsemléinket, és kajálni kezdenénk, ezért inkább lemondott a maradékról. Azon merengtem, hogyha most elővarázsol az aktatáskájából egy fél literes pillepalackot, és komótosan elkezdi átcsurgatni bele a sörét, hát be fogok pisilni…persze, nem történt ilyesmi.
Kérjük a számlát. Jön a pincér, aki félúton véletlenül felbukik egy nő földön hagyott táskájába, és akkorát laffan, hogy belezeng a csehó. András felszuszmákolja, fizet és távozunk. Most már tudom, hogy az eltaknyolt pincér mindig rossz jel. Útközben betértünk egy DM-be és vettünk neki valami tablettát a bajára. És most jön a csattanó, avagy az est fénypontja: ilyet szól, van egy meglepetése - menjünk metróval, mert a haverja mindjárt a Kilinikákon lesz, és ő vezeti a szerelvényt: utazhatunk a fülkében. Nem tudom, azt várta-e hogy elájulok. Hogy az ő korában ez menőnek számított-e? Hogy megmetróztatjuk a kislányt, hadd örüljön?? Megszaporázzuk lépteinket, ő sűrűn nézegeti az óráját, majd a Kálvinon felszállunk és a Klinikákon le. Legelőre állunk, hogy András láthassa a havert, de két szerelvényt is eseménytelenül hagyunk elmenni. Amikor a harmadik megáll, Andrásnak felcsillan a szeme. Kipattan a vezetőfülke ajtaja és megjelenik egy dagadt, harcsabajuszos, energikus, amolyan örökvidám szivar, aki tisztára úgy festett, mint a vígjátékokban a cigányvajda, tele arany fuxokkal. Körbenéz, majd sietve beint minket. Kérdi, hogy merre parancsolom, majd arra kanyarodik (bruhahah). Mondom, a Nagyvárad térre. A metróvezető megkér, hogy amíg megérkezünk, guggoljunk le a padlóra, hogy ne lássanak már be – nem igazán szállíthat itt senkit. Szóval ott guggolok egy rohadt metró fülkéjében két kreténnel…
Leszállok a Nagyváradon, elbúcsúzok, és amikor elhajtanak, fél perc alatt futom a százat hazáig. Otthon két kézzel mostam a gondosan feltett sminkem, amit már úgyis elkentek a könnyeim, amit a röhögéstől produkáltam. Aminek viszont örültem, hogy bármennyire is át lettem verve, András nem erőszakoskodott és nem vetkőztetett a szemével, úriember volt végig.
Másnap jött tőle egy robbanós-lélekkiöntős levél, amiben önmagát ostorozva arra kanyarodik, hogy tisztában van a korkülönbséggel, meg azzal, hogy nem egy szépség, és tegnap érezte, hogy leszerepelt előttem, de fizetne a társaságomért – és nincs szex. Csak mozi meg vacsi.
Nem válaszoltam…