Sziasztok! Ahogy így olvasgatom a bejegyzéseket, úgy gondolom, hogy ideje megosztanom veletek az én szenvedéssel teli - így visszagondolva már inkább nevetséges - három hónapos párkapcsolatom rövid történetét. Először is azt tudnotok kell, hogy én (lány, 18 éves) elég szerencsétlen voltam a párválasztásban. Volt olyan pasim, aki jól nézett ki, de bunkó, volt, aki csúnya volt és nem túl ambiciózus, aki túl otthonülős (értsd: soha, sehova, minek?). Én mindegyiküknek adtam esélyt, mondván pár randi alapján nem ítélhetem meg az embert. Végül mindig koppantam.

Éppen legjobb barátnőmnek panaszkodtam a kedvenc kis beülős helyünkön, mikor odajön a csaj egyik haverja. Már párszor találkoztam előtte is a sráccal (hívjuk az egyszerűség kedvéért Józsinak), de soha nem gondoltam semmi komolyabbra, és ő sem mutatta soha, hogy tetszenék neki. Szóval, odajött a srác, megkérdezte leülhet-e az asztalunkhoz, tök udvarias volt, látta, hogy szomorkodom, megpróbált felvidítani, vett nekem egy forró csokit, nagyon aranyosan viselkedett, teljesen lenyűgözött, annak ellenére, hogy nem volt egy álompasi. Egész délután dumáltunk, jól éreztem magam vele, bár kissé furcsálltam, hogy egy ilyen jó kis nap után még a számomat sem kéri el. Ezek után hetekig csak véletlenül futottunk össze abban a bizonyos vendéglátó ipari egységben, mikor végül egy este Józsi kezdeményezni mert, és elcsattant az első csók is. Ezután persze a fellegekben jártam, úgy éreztem, végre találtam egy nem túl nyomulós, intelligens és még okos (fősulira járt) srácot, akivel talán hosszú távra tervezhetek. Nem érdekelt, hogy mit pletykálnak (sokszor visszahallottam, hogy „mit keres egy ilyen csaj egy ilyen palival? biztos a pénze miatt”), a hátam mögött vagy, hogy furán néznek rám. Nemsokára anyuéknak is bemutattam, büszke voltam rá, ahogy előadta a terveit a jövőjével kapcsolatban, hogy céltudatos és mindig tudja, mit akar. Aztán sajna úgy egy hónap után jöttek a gondok. Először is, én eléggé szeretek bulizni, persze, nem vagyok az a tipikus, „minden héten a diszkóban nyomom”-csaj, csak néha jó egy kicsit táncolni. Megemlítettem neki, hogy hétvégén elmehetnénk az egyik helyi diszkóba, hiszen azon a bizonyos kávézón kívül máshova szinte nem is jártunk, erre ő szinte leüvöltötte a fejemet, hogy tudom jól, hogy ő utálja az ilyen helyeket, de ha én akarok, akkor elmehetek, ő addig marad itt és sörözik a haverjaival. Akkor úgy döntöttem nem megyek, de aztán a következő hétvégén barátnőm rávett, hogy mégis menjek el vele, pasimat persze a dolog teljesen hidegen hagyta, és másnap még azt sem kérdezte meg milyen volt a buli. A másik dolog az volt, hogy Józsi kedves kitalálta, hogy ő Ausztriába akar dolgozni, de persze nem kellett sehova, hiszen sem szakmája, sem diplomája nem volt. Mikor kiderült, hogy nem kap állást ott kint, összeroppant, és nagy bánatában úgy döntött, hogy eladja az autóját, amiről tudni kell, hogy egy alsó luxuskategóriás használt, automataváltós járgány volt, amit az ember általában nem egy évre vesz. Sőt még nekem is azt mondta, hogy azért választotta (egymagának?!) ezt a hatalmas autót, hogy majd később a családjának is jó legyen (én akkor örültem, hogy milyen előrelátó). Aztán mikor megemlítettem neki, hogy ennek az autónak kis hazánkban nincs túl nagy piaca, főleg nem az automata verziónak, akkor leüvöltötte a fejemet, majdnem meg is ütött. Ezután elvitte egy autókereskedésbe egy hetven kilométerrel távolabbi kisvárosba, holott a helyi márkakereskedésben én is ismertem embereket, tudtuk volna, hogy biztonságban van az autó, és nem a kereskedő furikázik vele. De a nagyobb gondok csak azután jöttek. Nekiállt féltékenykedni egy nagyon régi jó barátomra (Danira), pedig mi semmi okot nem adtunk rá, a srácot még be is mutattam a páromnak (később mindig őt hozta elő, ha valamin összekaptunk). Tavasz vége felé a kedvesem kitalálta, hogy ő logisztikát fog tanulni, aztán pedig két hét múlva már idegenforgalmat. Nem is kell mondanom, hogy egyikből sem lett semmi. Alig találkoztunk, mert mindig a vizsgáira hivatkozott, hogy neki tanulnia kell, és hogy értsem meg. Persze, én meg is értettem, csak azt nem, mikor végre (elvileg) végzett a vizsgákkal, és egész hétvégén együtt lehettünk volna, ő szombat délután hazament, mert szekrényt kell pakolnia! Akkor egyszerre kapott el a síró-és röhögő görcs… Na és arról még nem is beszéltem, hogy miután beadta a kocsiját, elvárta, hogy én cipeljem mindenhová apám autójával, és nem hogy a benzint nem fizette ki, még annyit sem mondott, hogy köszi szépen. Miután egy rakás munkahelyről eltanácsolták vagy hülyének nézték (én mindig előre szóltam neki, hogy szerintem hülyét fognak csinálni belőled, mindig leordította a fejemet) rajtam töltötte ki a mérgét, egyre többet ivott és szinte állandóan kialvatlan volt. A kiskaput az tette be végleg, mikor névnapomkor mondta, hogy menjek be a városba (ugye nekem egyszerűbb kocsival, mint neki kibuszoznia) találkozni akar. Gondoltam talán meglep valami kis aprósággal, de nem így lett. Megkérdezte, honnan van az új nyakláncom, nem a Danitól van-e, meg hogy képzelem, hogy tőle ajándékot fogadok el. Ekkor közöltem vele, hogy anyuéktól kaptam névnapomra, erre ő nagy kerek szemekkel: ”Neked névnapod van?!” Otthagytam a kocsmában a fröccse mellett és sírva rohantam haza. Akkor már tudtam, hogy ennek vége, én ezt nem vagyok hajlandó tovább tűrni. Még aznap este, hogy kiengedjem a gőzt, elmentünk a barátnőmmel bulizni, és megismerkedtem egy nagyon édes, jó kiállású sráccal, akivel már szinte első perctől tetszettünk egymásnak, és akivel azóta is boldog párkapcsolatban élek. Igen, kedves olvasó, úgy tűnik a sztorinak itt vége van, de ez korántsem ilyen egyszerű. Ugyanis, mielőtt az új párommal bármi is lett volna köztünk, én elmentem Józsihoz, hogy elmondjam, találtam mást, és vége. Szerintem ez így korrekt. Én elmondtam neki, hogy mi volt a gondom, erre ő felhúzta magát, üvöltött velem, elmondott mindenféle ribancnak, és a fejemhez vágta azt is, hogy én csak a kocsija miatt voltam vele, holott egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ültem abban az autóban. Meg persze előkerült a Dani is… Felfújta magát, persze mint mindig, már akkor is benne volt pár deci vörösbor. Én röhögve hagytam ott, és ahogy néztem a visszapillantó tükörben a távolodó házakat, egyfolytában az járt az eszemben, hogy lehettem ilyen hülye, hogy úgy gondoltam, ebből normális kapcsolat lehet. Azért Józsinak gratulálok az első hónapban nyújtott ügyes színjátékához…

Köszönöm a figyelmet!