„Mi voltunk az álompár sokak szerint” – indul a történet, ám a keserű folytatás sajnos nem marad el. A lány egy szép nap árulkodó SMS-ekre bukkan barátja telefonjában, mire bosszú hadjáratba kezd - alapos taktikai tervezéssel - hogy féltékennyé tegye csapodár pasiját. A női öntudat dicsőséges beszámolója következik.
Kedves Olvasók és Kommentelők! Úgy gondoltam, hogy én is megosztom Veletek az egyik nagy lelki vihart kavaró történetemet. 23 éves lány vagyok. Tavaly nyáron lett vége egy hosszú kapcsolatomnak, amiben már szinte levegőt se tudtam venni egyedül, mert a barátom mindig a nyakamon lógott. Bulizni nem mehettem egyedül, ha vele mentünk el, akkor egész éjszaka karba tett kézzel mellettem állt és azt nézte, ki néz rám, vagy én kire nézek, és már csinálta a balhékat. Soha egy korty alkoholt nem engedett inni, nem mintha annyira szükségem lett volna rá, de például szilveszterkor egy Baileyst is kikapott a kezemből és kiöntött a csapba. Szakítottunk. Akkor kezdtem igazán élni, bulizgatni, minden elvesztegetett időmet be akartam pótolni. Megfogadtam, hogy többé egy pasi sem fog hülyének nézni és korlátok közé szorítani.
Novemberben egy buliba hívtak a haverjaim, és ott megismerkedtem egy sráccal. Rögtön megakadt egymáson pillantásunk, és szinte egész éjjel együtt voltunk. Táncoltunk, beszélgettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Végtelenül kedves, udvarias, és nagyon jóképű pasi volt… Egyből levett a lábamról. Szerelem volt első látásra! Elkérte a telefonszámomat, és másnap délután találkoztunk. Képes volt a novemberi hidegben motorozni miattam 40 km-t. Hétfőn egész nap sms-eztünk, este újra eljött, de már vörös rózsával és egy csókkal érkezett. Összejöttünk. Nagyon boldog voltam. Éjjelig beszélgettünk, mindenben egy hullámhosszon voltunk. Nagyon jól megértettük egymást. A távolság ellenére elég sokat találkoztunk (hetente kb. kétszer). A baráti társaságában már ismertem pár embert, de a nagyobb körbe is hipp-hopp beilleszkedtem. Nagyon jókat buliztunk, és sokat összejártunk. Mi voltunk az „álompár” sokak szerint. Nagy terveket szőttünk, hosszú távon gondolkoztunk. Mindig mondta, milyen büszke rám, és nagyon boldog, hogy én vagyok a barátnője.
Ezzel én is ugyanígy voltam.
Ő akkor nem dolgozott, épp munkát keresett. És persze hogy abban a városban talált, ahol lakom. Vendéglátásból adódóan 2 napozott, és reggel 9-től éjfélig dolgozott. Ekkor kezdődtek a gondok, mert alig találkoztunk. A 2 napban, mikor dolgozott nálam aludt, de az annyi volt, hogy éjfél után megjött, én akkor már aludtam, és reggel mikor én mentem munkába, ő még aludt. A másik 2 napján, szabadnapján meg otthon volt, mert hát az anyukája beteges, és segíteni kell neki, meg a fűtés, meg a ház körül is rengeteg a tennivaló... Persze, próbáltam megérteni, mert nagyon szerettem és nem akartam elveszíteni. De ekkor már például hétvégente se volt mindig nálam, én meg azért eljártam bulizgatni. Volt neki egy legjobb barátja, egy csaj, akivel januárban elmentünk iszogatni egyet. Az este abból állt, hogy a csaj meg ő jól elvoltak, én meg nézegettem, mert egyszerűen szinte hozzászólni se tudtam a témáikhoz (pl. régi közös emlékeik megvitatása), pedig én nem vagyok az a típus, aki nem tud megszólalni egy társaságban. Közben megmasszírozta a csaj hátát, csináltattak velem közös képeket magukról, stb, stb. Kiakadtam. De próbáltam leplezni. Hazafele már nem fogtam meg a párom kezét, s mikor kérdezte mi a baj, csak annyit mondtam, semmi berúgtam. Persze ez nem volt igaz, csak így nem kellett tovább magyarázkodnom. Mikor lefeküdtünk és a pasim elaludt, belenéztem a telefonjába, és olyan sms-eket találtam, amiket a csajjal írogattak, hogy csak néztem. A lényeg "csak" az volt, hogy mikor találkoznak, de a megszólítás: például: gyöngyvirágom, hópihém... Az elköszönés: csók, csókollak. Nekem nem írt ilyeneket. Nem szóltam. Viszont 2 napra rá egy buliban voltam, míg ő dolgozott, és jött értem éjfélkor. Kicsit piás voltam, és beszóltam neki, hogy nem szeret annyira, mint ahogy azt mondja. Elkezdtünk veszekedni, kérdezte, hogy mire alapozom ezt a kijelentésemet. Felugrottam a fotelből és mondtam neki, hogy ne nézzen már hülyének, az állítólagos legjobb barátjával biztos nem csak barátok, legalábbis nekem nem úgy tűnt. És kirohantam a konyhára. Erre ő fogta magát, és elment. Futottam az ajtóba, ő odaért az autóhoz, visszanézett, beült és elment. Kirohantam az utcára, és elkezdtem bőgni. Azt hittem elvesztettem. Másnap este írt egy sms-t, hogy megnyugodtam-e. Megfogadtam, hogy ezt visszaadom neki úgy, mint Ludas Matyi: HÁROMSZOR! El is jött a pillanat, céges bulink volt, ahova elhívtam őt is. Ő volt a sofőr (saját akaratából), tehát nem ivott, nem is ismert senkit, nem érezte túl jól magát. Hívtam táncolni, de nem jött. Én meg gondoltam, nem ülök mellette egész éjjel, táncoltam, és beszélgettem a kollégáimmal, pasikkal is. Hát nem nézte túl jó szemmel. Másnap felrótta, hogy nem foglalkoztam vele egész éjjel. Persze ez így nem volt teljesen igaz, de gondoltam: 1! Eljött a Valentin nap. Hívott, hogy menjek be délután a munkahelyére. Bementem, és egy szál vörös rózsát kaptam tőle. Én este gyertyafényes vacsorával készültem neki, ami nagyon jól sikerült, de utána a buliban, ahova egy nagyon jó barátommal mentünk, megint felkapta a vizet, mert a haverom ölelgetett. Be voltunk csípve már mindketten. Én nem éreztem úgy, hogy túlzásba vinnénk, és nem hanyagoltam el, de ő kiakadt, és otthagyott. Én meg rohantam utána, de már nem értem utol, csak itthon. Másnap nem szólt hozzám mikor felkelt, csak hazament. Én meg számoltam: 2! Eljött a névnapom rá két hétre, egy sms-t kaptam tőle. Vártam, hogy legalább aznap eljön hozzám, de nem így lett. Pedig hányszor kértem, hogy a második szabadnapján este jöjjön el, akkor egy kicsit együtt tudnánk lenni, és nem kellene neki reggel vonatozgatni (mert télen ugye nem motorozott). És még az anyukáját se hanyagolná el, mert napközben otthon lenne. Minden ment tovább a megszokott ütemben. Nagy könyörgések árán jött csak be általában hétvégente egy-egy fél estére. Kb. ennyi volt egy héten, amit aktívan találkoztunk. Elkezdtem kiábrándulni, tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Van pasim, de mégsincs. Látom is, meg nem is. Beszélek is vele, meg nem is...Eljött húgom születésnapja, házibuli.
Párom dolgozott, meló után benézett a party-ra. Kb. egy órát volt ott, és mondta, hogy elmegy aludni. Kérdezte, megyek-e vele, de mivel nagyon jó volt a buli, mondtam: én még maradok. Ez sem tetszett neki, de akkor nem szólt. Aztán eljött az ő névnapja. Szabadnapos volt. Előtte mondta, hogy megbeszélte a "legjobb barátjával", a csajjal, hogy megünneplik, elmegyek-e velük. Mondtam, hogy kösz, én ezt inkább kihagyom, nincs kedvem azt nézegetni megint, hogy hogyan "bubognak". De azért megemlítettem neki, hogy örültem volna, ha velem, a barátnőjével ünnepli meg. Jött a kifogásokkal, hogy ez már meg van beszélve, nem mondhatja vissza, különben is elmehetnék velük. Nem mentem. Nagyon rossz volt, egész este arra gondoltam, vajon mit csinálhatnak. Másnap jött, és cinikusan megkérdeztem, milyen volt a buli. Persze megint összevesztünk, ráadásul nem is kicsit. Mondtam hogy ez nekem nagyon rosszul esett, és miért van az, hogy neki a barátja többet ér, mint a barátnője. Erre rávágta, hogy igenis fontosabb, és ha ez nekem nem tetszik, hát nagyon sajnálja. Rákérdeztem arra is, hogy miért ilyen ritkán találkozunk, mikor (bár nem hívott) én százszor felajánlottam, hogy elmegyek hozzájuk, és akkor otthon is lesz, meg velem is. Erre az volt a válasza, hogy ő szeret otthon egyedül lenni, kell neki az a szabadság, és nagyon sajnálja, de ennél többet nem tud adni nekem. Mondtam, hogy akkor nincs miről beszélnünk. Ő is a fejemhez vágta a bulizgatásaimat, azt, hogy én mindenkivel túl közvetlen vagyok, és néha bizony sokat iszok. Felöltözött, de mielőtt elment volna még visszafordult, és így szólt: "Ilyen nőt? Úristen! Inkább ne!" Ez nagyon fájt. Itt véget ért a mi szerelmünk. (Szerelmünk??) Nagyon szenvedtem, főleg az utolsó mondatától, amit nem érzetem jogosnak. Egy hétre rá, nem bírtam tovább, és kimentem elé a munkahelyére. Bocsánatot kért azért a mondatért. Azt mondta, hirtelen felindulás volt, de nem gondolta komolyan. Akárhogy is végződött, jól érezte magát velem, nagyon sok szép napot éltünk át együtt, de vége. Szeretett, de nem volt belém szerelmes. Elmondta, hogy két hét múlva megy vissza külföldre dolgozni. Tudtam, hogy hiába, innen nincs visszaút, itt a vége. Megöleltem utoljára, de amint a nyakába borultam, már potyogtak is a könnyeim, kitört rajtam a sírás. Elfordultam, és szó nélkül eljöttem. Utána még jó pár hetet végigsírtam. Rájöttem, hogy én is sokat hibáztam. A félig tudatos, félig tudat alatti tombolás, a bulik, a hétvégi ivászatok, mind-mind a kapcsolatunk rovására mentek. Hiába imádtam és adtam meg neki mindent, amit tudtam. Hiába a nagy tervek, amiket még az elején szövögettünk... A legrosszabb korszakomban találkoztunk. Ha most, rá egy évre jönnénk össze, biztos tartósabb lenne, és én is másképp állnék hozzá. Már lenyugodtam, már nem éltetnek a bulik. Bár lehet, hogy most se kérne belőlem többet, csak az éjszakai szállást?? Nem tudom mit érezhetett, miért kerülte a találkozásokat. Ha lett volna rá lehetőség is, keresett valami kifogást. Soha nem fogom megérteni, pedig imádtam, és még most is fáj, hogy nincs velem.
