Kockás kalap volt a fején, és martini a kezében. Egy másik közös barátunknál házibuliztunk, hazai pályán, az én városomban. Arra emlékszem, hogy csak beszél, és beszél, de egyáltalán nem idegesítő módon. Nagyon is érdekelt, amit mondott, és azon kaptam magam, hogy tíz perc alatt harmadszor nevetem el magam. Hirtelen hozzám fordult, és a kedvenc becenevemen szólított meg. Közvetlen volt, és intelligens, emlékszem, olyan témákról is jót beszélgettünk, amikről eddig csak férfitársaimmal sikerült. Még azon az estén, közfelkiáltásra elmentünk egy retro buliba. Csak vele táncoltam, egész este, és akkor merült fel bennem a kérdés: én most akkor bele fogok szeretni? Akkor és ott kellett volna megzaboláznom magam, de olyan hangulatban pörögtem, hogy amikor a táncmulatság végeztével ő, és még két másik emberke megkérdezte, hogy megyek-e velük tovább, hajnalig kocsmázni, simán igent mondtam. Biciklivel mentünk, ő az én csomagtartómon utazott, és átfogta a derekamat. Mint a nyomozók, ahogy felgöngyölítenek egy ügyet, úgy próbálom most utólag én is összerakni a cselekménysort, ami a (számomra) drámai végkifejletthez vezetett.

A derekam átölelése egy fontos nyom, mert egyáltalán nem éreztem tőle kényelmetlenül magam, sőt. Egészen jól esett. Mire a kocsmába értünk, már el voltam veszve, csak még nem tudtam róla. Természetesen ivászat közben is hatalmasat beszélgettünk, incselkedtünk, "szívtuk egymás vérét", és a végén a világ leghosszabb ölelésével búcsúztunk el egymástól, hogy egy évig aztán ne találkozzunk. Az első fejezet itt véget ért, de kérem, nem menjenek sehova, mert a műsor második felében jön az igazi meglepetés...

Eltelt egy év, az én szempontomból az egy évvel együtt elmúlt egy párkapcsolat is. Ez a párkapcsolat nagyon fontos vízválasztó volt az életemben. Nem a milyensége miatt, mert ebből a szempontból átlagosnak számított: fellángolással indult, szerelemmel folytatódott, míg annyira lecsillapodott, hogy egy idő után már egyiken sem vettük észre, hogy még mindig benne vagyunk. Azért volt vízválasztó, mert két és fél évig tartott, és végre azt hittem, hogy megvan, elkaptam. És megtapasztaltam vele annyi dolgot, amennyit csak lehet két és fél év alatt, és végre (akkor úgy gondoltam) tudtam, mi az ami kell ebből, és mi az ami nem. Szerencsétlenségünkre több dolog volt, amire nem tartottam igényt, mint amire igen. Nagyon magabiztos lettem egyik napról a másikra, és azt hittem, hogy végre tudom, hogy mit szeretnék. És mikor erre rájöttem, elkezdtem "nézelődni". Szerintem minden férfi ismeri ezt az állapotot. Aki nem annak elmagyarázom.

A "nézelődés" abban az állapotban történik, amikor már érzed, hogy nem jó irányba tart a kapcsolatod. Nem ezt ígérték a prospektusban, viszont még nem távoztál a pénztártól, úgyhogy lehetőséged lenne reklamálni, csak a tökeid hiányoznak hozzá. Ezért áltatod és győzködöd magad, hogy működni fog. Valahol legbelül viszont, már feladtad az igazi próbálkozást. Nos, ebben az állapotban jön el a "nézelődés".

A "nézelődés" se nem több, se nem kevesebb, mint ahogy neve mondja. Szétnézel a piacon, de nem fogdosod meg a gyümölcsöt, attól meg Isten őrizzen, hogy beleharapj (pedig nagyon szeretnél). Észrevétlenül átbillensz a másik oldalra, és ha találkozol egy ismeretlen lánnyal, aki felkelti az érdeklődésed, akkor úgy beszélsz, úgy viselkedsz, hogy abból arra lehessen következtetni, hogy szabad a pálya. Egy tényleg jól működő párkapcsolatban épp az ellenkezője történik: minél hamarabb el akarod magyarázni az illetőnek, hogy zárt ajtón kopogtat. Általában lazán, rejtve próbálod belefűzni a beszélgetésbe, persze ez sohasem sikerül, mert a másik sehogy sem érti, hogyan kerül a "mi a kedvenc filmed?" szövegkörnyezetbe az a mondat, hogy: "képzeld, a múltkor a PÁROM rajzolt nekem egy aranyos katicát". Szóval én is elkezdtem nézelődni, és egyre gyakrabban hívtam fel a kockás sapkás lányt (széles vállakkal és gömbölyű mellekkel). Körülbelül a második hívás után értette az egész szituációt, pedig én a "nézelődés" szabályainak megfelelően egy szót sem ejtettem arról, hogy technikailag még párkapcsolatban élek, sőt próbáltam úgy tenni, mint aki nem. Mondhatjátok, hogy mekkora görény vagyok, és már látom is az önérzetes "a feminizmus hőse akarok lenni" jelölteket keresztekkel és fáklyákkal felém masírozni, de tudjátok, hogy van ez a mondás a kövezésről, meg hogy ki dobhat először, ugye? Én állandó jelleggel próbáltam lecsábítani a városomba, ő pedig minden esetben okosan érvelve elhárította a próbálkozásaimat. Ettől függetlenül egyre többet beszélgettünk, egyre többet leveleztünk, és én egyre inkább el akartam érni az elérhetetlent. Intelligens volt, gyönyörű, független, és elérhetetlen. A tökéletes kombináció.

Időközben megtaláltam valahol a tökeimet, és efeletti örömömben nagy adag önbizalommal a mellkasomban sikerült véget vetnem, a számomra már nem boldog párkapcsolatomnak. Külön költözés, új munka, új lakás, magabiztosság: bemutatom az új magamat. Most, hogy független voltam, még több energiát öltem Tündérke meghódításába (kockás sapka, széles váll, gömbölyű mellek). Tündérke pedig továbbra sem volt hajlandó beadni a derekát, nem akart velem találkozni. Az viszont világos volt számomra, hogy ha valaki, akkor ő lesz az, aki végre tényleg megadja, amire szükségem van. És ő is lehetett volna, ha...

Egyszer hirtelen megszakadt a kapcsolat. Már csak hébe-hóba írt, és gyanúsan sokszor nem vette fel a telefont. Rosszul esett a dolog, arra gondoltam, biztosan talált magának egy helyi bennszülöttet, akivel nem kell telefonon meg e-mailben tartania a kapcsolatot. "Ez a vonat elment" szellemben kezdtem berendezkedni a jó kis egyedüllétre, mikor a közös társaságunkból valaki elkotyogta, hogy Tündérke (tudjátok: kockás sapka, széles vállak, gömbölyű mellek) a városba érkezik. Bulizni. Mellesleg hivatalos vagyok a házibuliba, mert az egyik legjobb barátom névnapja, meg szeretnék, hogy ha gitározgatnék, mert éneklős társaság jön össze.

A legszebb ünneplő gúnyámat kaptam magamra, séró úgy belőve, hogy egyáltalán ne látsszon rajta, hogy kb. 20 percig szenvedtem vele. Az a tény, hogy minden erőlködés nélkül onnan vettük föl a beszélgetés fonalát és stílusát, ahol legutóbb abbahagytuk, már meg sem lepett. Mint ahogy az sem, hogy bizonyos mennyiségű Tokaji Furmint elfogyasztása után többször is összeakadt a szemünk. Az övé az enyémmel. Meg az enyém is az enyémmel. Életemben nem akartam még annyira jól gitározni és énekelni. Zengett a panellakás, és azt hiszem igencsak kitehettem magamért, mert a szomszéd ránk csapta a lépcsőház fő biztosítékát. Ekkor döntöttünk úgy, hogy csakúgy, mint egy évvel ezelőtt, retro buliba megyünk. A buli majdnem ugyanúgy sült el, mint az egy évvel ezelőtti, egy aprócska különbségtől eltekintve. Körülbelül húszpercnyi tánc után olyan érzékien, és olyan hosszan csókoltuk meg egymást, hogy a körülöttünk állók már majdnem megtapsoltak, és sok boldogságot kívántak. Ezt körülbelül még egy órán keresztül folytattuk, felváltva táncoltunk majd csókolóztunk. Simogatott, becézgetett, szorosan ölelt, szóval eléggé nyeregben éreztem magam. Elindultunk hazafelé, de előbb hot-dogot enni, a részeg ember bizonytalan vacsoráját. (bizonytalan, hogy bennmarad-e). Bennmaradt, és falatozás közben enyhe, de félre nem érthető célzásokat tettem rá, hogy az én ágyam is ugyanolyan meleg, mint az övé, és egyébként sem látta még a tapétámat. Kedvesen, de határozottan utasított el. Egyre inkább józanodtunk, és én egyre kevesebb esélyét láttam annak, hogy elcsábíthatom. Mindenképp le akartam vele feküdni aznap este, mert ha ő az igazi, akkor úgyis sok-sok ilyen estére lesz még esélyem, és akkor meg nem tökmindegy, hogy mikor történik? Ha viszont nem ő az, akkor ki tudja, mikor látom legközelebb. Persze ezt is elmondtam neki, de nem hatotta meg, ezért végső kétségbeesésemben ahhoz a nőhöz fordultam, aki a legvégső, legelkeseredettebb helyzeteimben mindig kisegített: Fortunához. Tündérke őrültnek tartotta az ötletemet, de végül mosolyogva belement: pénzérme feldobásával döntsük el, hogy nálam alszik-e, vagy a barátnőjénél. Fortuna most sem csalt meg, és az oldalamra állt: nyertem! Tündérke nevetett, és én igencsak megkönnyebbültem, mert tulajdonképp ez a kacaj a beleegyezését is jelentette. Hazamentünk, de végül olyan fáradtak voltunk, hogy már az ágyig alig bírtuk elvonszolni magunkat, úgyhogy semmi sem történt, azon kívül, hogy egymás karjaiban aludtunk. Persze én azért próbálkoztam, hisz az nem bűn, de úgy láttam, be kell érnem azzal, hogy egyáltalán itt van velem egy ágyban. Sebaj, ott a reggel. Reggel sem történt semmi. Még ekkor sem éreztem magam veszélyben, hisz tulajdonképp valahol számítottam is rá: ha tényleg olyan, mint amilyennek megismertem, akkor nem adja be a derekát az első együtt töltött éjszakán. Másnap elrepítette a vonat nemzetünk fővárosába, ahol él, és mielőtt elbúcsúztam az állomáson tőle, elmondta, hogy nagyon rég nem volt már senkije, és ezért nagyon-nagyon óvatosan akar ebbe a dologba belevágni, mert minden (ön)bizalmát elvesztette. De jövő hétvégén menjek fel hozzá, és randizunk. Nem kicsit bólogattam.

Eljött a következő hétvége. Kocsmába mentünk, bár én inkább olyan helyre akartam volna, ahol nem (feltétlenül) az alkohol a fő téma, mert akartam kicsit kettesben beszélgetni, tudatmódosító nélkül is, esetleg egy kis szexszel fűszerezve a dolgot. Nos, beszélgetni sikerült is, kaptunk egy meghitt kis boxot kettőnknek. Mikor a harmadik felest rendelte ki húsz perc alatt, még mindig csak arra próbáltam gondolni, hogy juhé, mennyire vad éjszakánk lesz, de valahol mélyen a fejemben egy katonai sziréna hangja csendült fel, és a hatodik féldecinél már olyan hangosan szólt, hogy az említett testrész elkezdett fájni. Aztán megértettem, mire ez a nagy ivászat. Veszélyt szimatoltam, és mikor belekezdett a mondandójába hirtelen összeállt a kép, olyan éles volt a vétel, hogy majdnem nevetnem kellett, hogy ez eddig nem tűnt fel. Nem tűnt fel, mert eddig nem raktam össze a dolgokat. Itt is egy nyom, ott is egy nyom: széles váll, rövid haj, mély, érzéki hang, számítógépes lövöldözős játékok...

A homoszexuális férfiakra azt mondjuk: nem a mi csapatunkban játszanak. A meleg lányokkal az a baj, hogy épp a mi csapatunkban játszanak. Tündérke tehát közölte, hogy együtt él egy nővel, és az életének ezen a pontján úgy érzi, nem képes normális kapcsolatot kialakítani férfiakkal. De ha egyszer mégis, akkor én lennék a legjobb, legnagyobb, leg-leg-leg. Kösz bazmeg! Úgy törtem össze, mint a váza, amit a tizedikről hajítottak le, és ezt a vázát ugye majdnem lehetetlen összeragasztani. Valahogy én is így éreztem a szívemmel kapcsolatban, és ezt el is mondtam neki. Persze eléggé kényelmetlen helyzet volt neki is, mert ez volt az ő "coming out"-ja, senki nem tudta, a közös barátaink sem, a legjobb barátnője sem, hogy a lakótársa nem csak lakótárs... Persze megkért, hogy ne mondjam el senkinek, és én szarul is érzem magam amiatt, hogy kéthónapnyi hallgatás után mégis megtettem. Egyszerűen nem bírtam a súlyt. Két hónapig ellenálltam a legjobb, legközelebbi barátaim kérdéseinek is, amikor megkérdezték, hogy mi lett Tündérkével. Valamit persze kamuztam nekik, de nagyon rosszul hazudok, és végül kiszedték belőlem, hogy mi történt valójában, neki pedig visszajutott a fülébe, és utoljára, még egyszer felhívott azzal, hogy mekkora pöcs vagyok, és a Föld jobb hely lenne, ha nem élnék rajta, vagy ha igen, akkor legalábbis nyomorékon. Én nem kívántam reagálni a dologra, csak annyit, hogy megvoltak az indokaim. Letettük a telefont, és azóta jobban odafigyelek a mély hangú, széles vállú, rövid hajú lányokra, hátha ugyanabban a csapatban játszunk...