Sziasztok! Amit végül is írni akarok, meg tudnám fogalmazni röviden is, hosszan is. Az utóbbi utat választom, nehogy abba a hibába essek, hogy magamat mentem, a pasit meg elítélem, pedig neki is igaza van... valamennyire. Két kolléganőmmel egy irodában dolgoztunk és közösen eresztettük le a gőzt a sarki iddogálóban. Egy ilyen alkalommal az egyik csaj megismeri a volt barátját. Odaül hozzánk, nagy az öröm, ők elnosztalgiáznak a múlton én meg próbálok belefolyni a diskurzusba, de kevés kapaszkodót találok. Órákig elvoltunk, majd elindultunk hazafelé. A srác felajánlotta, hogy egy darabon el tud vinni minket kocsin, és akkor nem kell buszoznunk. Beültem hát az autójába, pedig nem kellett volna…

Hazavitt és elköszöntünk. Másnap jön egy mél. Ő volt az. Nyíltan randira hívott. Írom neki, hogy a kolléganőm (aki egyben barátnőm is, valamilyen szinten) volt pasijával nem szeretnék semmilyen kapcsolatba bonyolódni. Erre ő elkezdett győzködni, hogy a lányt már nem érdekli, mert „megkönnyebbülés volt a szakítás, közös megegyezéssel történt”. Hiába mondtam, hogy nem – nem értette meg. Mivel egy találkozó még nem szex, megbeszéltünk egy randit a belvárosba. A Moszkva téren találkoztunk volna, de én Törökbálintról jövök és ha nem kapom el időben azt a buszt, akkor kések. Jó, amiatt is kések, hogy sokáig szöszölök és nehezen indulok – nőből vagyok, sajnálom. Mindegy, a lényeg, hogy félórát várattam szegényt. Láttam, hogy dühös, mégis azt mondta, hogy „semmi baj”. Nem így terveztem, de a randi vége csókolózás lett. Mondtam a srácnak, hogy lehetőleg maradjon köztünk a dolog. Elkezdtünk találkozgatni és valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy bárhol is találkoztunk, 15-20 perceket késtem. Egyik este felhívott magához. Mivel nem voltam ismerős azon a környéken, elkezdtem keringeni a házak között – kivételesen most időben érkeztem – de nem találtam meg a lakását azonnal. 5 percenként beszéltünk telefonon, hogy merre hol forduljak. 40 perc késéssel találtam meg végre az ő háztömbjét, felcaplattam a negyedikre és csöngetek. De ő nem nyit ajtót. Dörömbölök. Semmi. Vállat vonok és elindulok haza. Reggel felhív és elmondja, hogy még egy ilyen kiszámíthatatlan tyúkkal nem találkozott és többet látni sem akar, elege van. Nem beszéltünk többet. Hát, ez volt a nagy történet. Két kérdésem van: 1. miért volt olyan nagy baj a késés, ha egyszer úgyis én mentem hozzá ? 2. Ha más is ugyanígy késni fog, akkor őt is elzavarja? Azért késés ide vagy oda, a férfiak sem okésak. Üdv: Adri