„Nem flörtölés volt, nem csábítás, hiszen órákon át szikkadtan üldögéltek, de felüdülés abban a nagy melegben néhány kedves szót váltani egy idegennel” - a rekkenő hőségben fogadjátok eme hűsítő mesét jégkrém gyanánt. Nem is történet, inkább egy festmény: nem állunk meg a szerelemnél, nem az a csúcspont, nincs csattanó, csupán benézünk egy ablakon, ahol… ahol valami van. Valami láthatatlan, valami őrülten vonzó, ami csak két fiatal szerelmes között lehet.
Nyár van, napsütés, forróság leng körül mindent. Sehol senki, csak egy megtévedt idős pár sétálgat a piacon mosolyogva az árusokra, miközben mindenből begyűjtenek épp csak annyit, amennyi pont elég kettejüknek egy-egy napra. Vidáman, lassan és elégedetten totymorognak, mindent igen közelről fürkészve, hiszen már nem olyan jó a szemük, s Pista bácsi is otthon hagyta a legalább 20 éve jól szolgáló szemüvegét. Nem úgy, mint Julcsi néni, aki csak az olvasó szemüvegét hozta magával, amit lassanként elő is túr a táskájából, s felteszi. Pista bácsi is próbál azért valamit látni, így hunyorítva tántorognak bele az árusok magánszférájába. De hisz olyan kedves pár, olyanok mintha mindenkinek a nagyszülei lennének.
Elsétálnak a szőlőárushoz, Józsi bácsihoz, aki már 50 felett tapossa éveit. Józsi bácsi tipikusan az a naaagy piros orrú vidám fickó. Nyájasan odaköszön az öreg hölgynek kezet csókolva és Pista bácsival férfiasan kezet fogva. Majd a vidám kis párocska tovább cammog egyre nagyobb mosollyal, miközben megállnak a vén cigányasszonynál egy kis krumplit vásárolni, hogy holnapra is legyen mit enni. Julcsi néni jó közelről végig nézi az összes krumplit, míg remegő kézzel rámutat néhányra, s a vén cigányasszony egyből már fogja azokat, és pakolja bele egy zacskóba. Le se méri, csak odaadja Pista bácsinak, majd suttogva annyit mond, hogy „Nem vitatkozom, a vendégeim voltak, na nyomás!:)”. Szedik is a szottyadt feneküket, már amennyire a lábuk bírja. Majd kacagnak egy nagyot és fürkészik tovább a gyümölcsöket… Egyszer csak Pista bácsi megszólal: „Odanézz Julcsi, milyen szépen mosolyognak azok a dinnyék, és milyen édesek lehetnek azok a barackok!” Oda is iszkolnak azonnal, mintha olyan sokan lennének, hogy attól kellene félniük, nem marad már nekik. Közelről megnézve mégsem voltak annyira hívogatóan szépek azok a dinnyék, s a barackok is kicsit szottyosak voltak, de a dinnyés lány és a barackos fiú közti levegő volt az, ami odavonzotta őket. Hiszen két ifjú idegen voltak, akik unalmukban egymással mulatták az időt. Nem flörtölés volt, nem csábítás, hiszen órákon át szikkadtan üldögéltek, de felüdülés abban a nagy melegben néhány kedves szót váltani egy idegennel. Talán az idős házaspár magukat látták meg bennük, talán rokonlelkekre találtak. Julcsi néni kért is tőlük nagylelkűen néhány barackot, Pista bácsi meg egy akkora dinnyét fogott meg, hogy alig bírta belerakni a táskába, majd kifizették, s a két öreg elindult hazafelé, egymásba kapaszkodva, és talán 10 percbe is beletelt mire elfordultak a sarkon és eltűntek…
