"Elegem volt a számonkéréseiből és azt mondtam neki, hogy szeretem őt, de szívesen elhagyom, ha ez tovább folytatódik. Erre azt mondta: Csak tessék. Akkor rajta!" - mulatságos hangvételű történet egy bűnbánó lánytól. Ellöki magától a pasiját, részben büszkeségből, részben hülyeségből, de hamar meg is bánja döntését és szeretne visszamenni. De van-e visszaút?
A hasonló történetek általában úgy kezdődnek, hogy eleinte minden jó és szép volt - nálunk ellenkezőleg: kezdetben nem volt minden fényes, nem is kapcsolatnak indult... aztán megismertük és megszerettük egymást. 21 éves vagyok, ő 24. Eleinte kifejezetten irritált a személyisége, majd megláttam, hogy ez nála csak amolyan maszk. Összejöttünk és egyre jobban megszerettük egymást. Ami történt, részben az én hibám. Én elég közvetlen csaj vagyok és szeretem a függetlenséget. Nem szeretem előre bejelenteni, ha elmegyek valahova - legtöbbször hirtelen jön az ötlet, így nem is tudom. Erről az oldalamról anyám tudna mesélni, annak idején súlyos vitáink voltak ezzel kapcsolatban.
Egy idő után a pasim egyre sűrűbben kezdett el számon kérni, hogy hol voltam, merre jártam és kivel. Egyszer olyan erősen megszorította a karomat, hogy fájt. Elegem volt a számonkéréseiből és azt mondtam neki, hogy szeretem őt, de szívesen elhagyom, ha ez tovább folytatódik. Erre azt mondta: "csak tessék! Akkor rajta!" Büszkeségből sarkon fordultam és elmentem. Már megbántam, én voltam a gonosz. Nem gondolkoztam, lesz*rtam az érzéseit, pedig nagyon igaza volt. 3 hét szünet... Se kép, se hang... Az utóbbi időben elkezdtem nyitni felé (dobtam neki néhány mélt, ürügyként használva a névnapját) és hajlandóság is mutatkozott felőle, de már nem a régi lelkesedéssel. Persze, nem csodálkozom. Csak játszik, hogy lássam, nem olyan könnyű visszaszereznem a bizalmát, vagy örökre vége köztünk mindennek és felejtsem el?
