„Nem másik lány van a képben, hanem egyszerűen egy kis egyedüllétre vágyom. Elkapkodtuk ezt az összeköltözést” – írja következő versenyzőnk, aki két év után kívánja elhagyni barátnőjét. Az okot igazából maga sem tudja, de már képtelen megmaradni vele egy fedél alatt. A dolgot nehezíti, hogy a lány még mindig rajong érte és egyszerűen nem érdemli meg, hogy ilyen hirtelen lerendezzék.
Meglehetősen kényes problémáról szeretnék írni, ami még most is folyamatban van. 28 éves pasi vagyok és van egy tündéri barátnőm, aki 24. Két évig jártunk/járunk és most ott tartok, hogy szakítani készülök vele. De nem tudom, hogyan mondjam meg neki, mert tudom, hogy nehezen fogja viselni. Ő a mai napig szeret és én is őt… csak egyszerűen elmúlt belőlem a tűz. Ő egy olyan lány, aki nem érdemli meg azt, hogy a pasija megmondja neki, hogy „valamiért meguntalak kisanyám, menj”. És én sem vagyok ez a fajta surmó. Hogy mikor kezdtek elromlani a dolgok? Úgy fél éve, amikor összeköltöztünk. Én szereztem egy tágas, napos lakást a belvárosban, nem is olyan szörnyű helyen és felajánlottam a barátnőmnek (legyen B) hogy költözzön hozzám, hiszen végül is kettőnknek béreltem, hogy elkezdjük építeni a közös jövőt.
Összeköltözésünk után nem sokkal fura érzések kezdtek eluralkodni rajtam. Zavart, ahogy B. motoszkál a lakásban, rámol, közlekedik… ami teljesen hülyeség, hiszen csak egy normális ember mindennapi átlag zörejei ezek, melyek a puszta létezésével járnak együtt. „Tiszta hülye vagyok”. – gondoltam és lapozni próbáltam, elhessegetve a gondolatot. Egy ideig lenyugodtam, majd újra előjöttek a dolgok. Megérdemlem a vascsövet és a pszichoboy titulust, ezzel ne is fáradjatok, tudom, hogy egy hülye vagyok. Aki nem tudja, mit akar, mi baja. De akkor sem bírom tovább. Sosem veszekedtünk B-vel, kapcsolatunk kívülről ideálisnak mondható, és tudom hogy még mindig őszintén szeret. Ám neki is feltűnt a lelkiállapotom hullámzása, mert egyszer (csak egyetlen alkalommal) halkan megjegyezte: „Már észre sem veszel” - nem magyarázta meg, mire gondol, nem is kellett: tudtam, hogy arra a tudatállapotra gondol, ami gyakran meglepi a hosszú párkapcsolatban lévőket – nevezetesen, amikor párunk belesimul a környezetbe és megszokott bútordarab lesz. Ez elkerülhetetlen. Az utóbbi időben úgy ébredek mellette, hogy a közös ágynak teljesen a szélére húzódok álmomban. Talán azért, hogy ne érjen hozzám? Amennyire lehetett, tiszteletben tartottuk egymás szokásait: amikor bagóztam, kimentem az erkélyre, amikor ő csevegett hosszasan a barátnőivel, diszkréten elvonult. Nem ez a gond. Nem tudom, mi a gond. Az előbb felvázolt lelkiállapotom sajnos továbbra is kitart, és egyre rosszabb lesz. Miért kényes a szitu?
- Azért, mert én hívtam, hogy költözzön hozzám.
- Azért, mert ő még mindig nagyon szeret.
- Azért, mert túl sok időt voltunk együtt.
Nem másik lány van a képben, hanem egyszerűen egy kis egyedüllétre vágyom. Elkapkodtuk ezt az összeköltözést .
És itt jöttök Ti a képbe: hogyan mondjam el neki, hogy vége? Nem fogja nevetségesnek találni az indokaimat? Nem fog megbántódni, eldobott hulladéknak, levetett, megunt ruhának tartani magát? Vagy elég lenne csak szünetet tartanunk? Az megoldás lenne? Köszönettel: Attila.
