„Volt olyan összeg is, amivel nem tudott elszámolni, nem tudott fölmutatni semmit belőle. Se pénz, se cucc. Megint veszekedés és ígéret-hegyek. A gyerek persze mindezt végig nézte” – nehéz kiemelni a következő hatalmas megaposztunk legjellemzőbb, lényegi mondatát idézet gyanánt, mert az egész egy bomba. Vérbeli idegborzoló lélektani horror következik a hétvégére. A pasi idegeit szétcincálja költekező és mindenféle kölcsönöket titokban felvevő beteg neje. Most megtudhatod, hogy milyen jelekből veszed észre, ha párod madárnak néz. Biztonsági öveket becsatolni, meredek repülés lesz…
Sziasztok! Lehet majd rajta szörnyülködni meg röhögni. Én már csak röhögök rajta… Persze férfi létemre néha sírok is, pedig 10 éve volt már. Csakhogy született egy kislány is ebből a kapcsolatból és annyira szeretem, hogy amikor visszaviszem az anyjához, kéthetente vasárnap este, a hazafelé út nagyon könnyes tud lenni. Csodásan indult minden. A lány még nálam sem lakott, de már olyanokra figyelt, hogy mindig legyen behűtött sör a hűtőmben. Szimpatikus húzás volt. Gondolom, egy páran vagyunk így férfiak – hízelgő nekünk, ha egy nő ilyenekre odafigyel. Később tudatosult bennem, hogy mindez nála családi berögződés, ugyanis a faterja elvárta, hogy melóból hazaérvén 2 üveg hűtött sör várja. Ha a muter elfelejtette véletlenül, jött a pofon.
Jól kereső csaj volt, igényes mind magára, mind az öltözködésére. Pénzt hazaadnia soha nem kellett, mind magára költhette. Főzni soha - étterembe járt. Pórul is jártam egy csirkenyak levesénél. A piacon vett nyakat tisztítatlanúl a levesbe főzte…. Nyak szopogatás közben a nyelőcsőben maradt csirketáp nem volt túl ízletes. A főtt virslit nem tudta elkúrni egyedül. Valószínűleg a megszokott jólét feladása volt számára lehetetlen, hiszen mikor összeköltöztünk és áldott állapotba került, a családi büdzséből a számlák, kaja, bébi cuccok kifizetése után nem tudott költekezni. Beosztani nem tanulta meg. Hogyan, mikor úgy élt, hogy pénz nem számít? A problémák akkor kezdődtek, amikor szülés után visszanyerte alakját és magasan tartott igényeit megtartotta, csakhogy már hárman éltünk 1 háztartásban és a fizetésem + az ő gyese, családi pótléka nem volt elég a kifizetések és a gondos beosztás (én osztottam be) után az ő igényei kielégítésére. A hibát ott követtem el, hogy hiába én osztottam be a pénzt, ő ment a postára és a boltba is. Én csak este jöttem haza a melóból. Hogy ott folytassam, ahol abba hagytam, nem lehet, mert annyi sok kamuzás történt rövid idő alatt (kb.1 1/2 év) hogy már nem emlékszem, de megpróbálom azért.
Nem volt okom nem megbízni benne (még). Pár hónap múlva jöttek az első jelek, mikor a be nem fizetett csekkek után jöttek a felszólítások. Bár erről én sem tudtam, mert a felszólító leveleket eltüntette, csak amikor kikapcsolták a telefont, kezdtem utánajárni a MATÁV-nál. Ott felvilágosítottak, hogy két felszólító levelet is küldtek. Na, hol vannak a befizetett csekkek után a visszaigazoló szelvények? Nem tudja! Mi az, hogy nem tudod? Te fizetted be!
Hiába vontam kérdőre, nem tudta megmondani. Hogy a pénz hova tűnt, az sem derült ki. Más megoldás nem lévén, be kellett fizetni az elmaradt csekkeket. Még jó, hogy a villanyt, gázt, vizet nem sumákolta el. Lehet, azt nem merte. Mert viszont mást! A pénzbefizetéseket én kezdtem el kezelni és pénzt is csak annyit hagytam otthon, hogy boltba le tudjon menni alap dolgokért. A nagyobb bevásárlásokat együtt intéztük. Ha valamire kellett neki, adtam, de elszámoltunk este.
Szar volt így élni, főleg, hogy a bizalom is megingott, de ígért fűt, fát. Sok veszekedés után úgy látszott rendeződtek a dolgok.Aztán a barátoktól, ismerősöktől jöttek a visszajelzések. Jó lenne, ha a tartozást megadnám. Milyen tartozást? Hát amit hetekkel, hónapokkal ezelőtt kölcsönkért. Nem tudott venni magának cuccokat pénz hiányában, így kölcsönkért. Kiderült, hogy a pulcsi, gatya, cipő nem is kölcsön, meg csere útján került a barátnőktől hozzánk, ahogy ő mondta, hanem ezekből a pénzekből vette. De volt olyan összeg is, amivel nem tudott elszámolni, nem tudott fölmutatni semmit belőle. Se pénz, se cucc. Megint veszekedés és ígéret-hegyek. A gyerek persze mindezt végig nézte.
Na megyek, mert fölcsesztem az agyam. Konkrét eseteket fogok leírni a hitelesség kedvéért, miket is csinált még. Egyik nap felhív Apám, hogy otthon vagyok e!? Persze, de Ő nincs, mert a gyerekkel elugrott a szüleihez. Nem baj, úgyis velem akar beszélni. Jó! Megjön, majd komoly hangon és némi zavarral invitál, hogy üljünk le. Furcsa volt, ilyennek még nem láttam. A lényeg, hogy öcsém és barátnője panaszkodtak neki, hogy egyik nap hazajövet nem volt meg egy csomó arany ékszer az ékszeres dobozban, ami a telefon mellett volt még reggel. Tudni kell, hogy volt kulcsom hozzájuk, illetve öcsémhez, mert a lakás fele még az enyém volt és volt nekem is cuccom még a régi szobámban. Apám rákérdezett, nem-e én voltam fönn aznap napközben. Felelet: nem, hiszen dolgozom. Volt apámban valami hiszem is, nem is, de háromszor is rákérdezett és még az ujjával mutatta is: „Így görbülj meg?” Így!! Persze egy állítás, tagadással szemben nem bizonyítható. Elég gáz volt a szitu. Valahogy ellaposodott a téma, legalábbis azon kívül, hogy "Ő" tőle rákérdeztem, tud-e valamit a dologról (persze semmit).A háttérben azért zajlottak az események. Mivel öcsémék nekem egy szót sem szóltak az esetről, úgy gondoltam, megoldódott a dolog, meglettek az ékszerek (1-2 darabról volt szó). Ismerve a leendő sógornőmet, el tudtam képzelni, hogy első felindulásból meggyanúsít valakit, aztán kiderül, hogy elrakta máshová. Szakításunk után derült ki számomra az igazság, egy öcsémékkel való spontán beszélgetés során. Az eset idején (karácsony előtt pár héttel) sógornőm és "Ő", beszéltek az eltűnt dolgokról, és a "kedves" azt mondta neki, hogy én otthon bevallottam sírva neki, hogy én loptam el, de megígértem, hogy visszaadom, ahogy lesz pénzem kiváltani a zaciból. Döbbenten hallgattam, hogy mi folyt a hátam mögött. Úgy, hogy semmit sem csináltam, "elásott" a családom előtt!
Eljött a karácsony, és a nagy családi ebéd alatt-mit sem sejtve a háttérben dúló indulatokról és cselekményekről felhőtlenül beszélgettem mindenkivel és a sógornőmmel is poénkodtam. Persze fapofával fogadta a viccet. Gondoltam is, milyen bunkó, hogy a szeretet ünnepén sem tud normálisan viselkedni, de különösebb balhé nélkül eltelt a családi összejövetel apáméknál. Aztán az is az ominózus beszélgetéskor derült ki, hogy azért volt olyan az ebédnél, mert hogy van pofám poénkodni, amikor meglopom. Ráadásul majdnem kiborította a bilit, mert úgy felhúzta magát ott, akkor, hogy "Őt" félre is hívta, és közölte vele, hogy most beolvas nekem, ha nem adom vissza az ékszereit. Azért nem történt meg a biliborogatás, mert állítólag "Ő" könyörgött neki, hogy ne tegye, mert nem akar családi botrányt, és újfent megígérte, beszélni fog velem még egyszer, hogy mihamarabb adjam vissza az ékszereket. Belegondolni sem merek, mi lett volna, ha borul a bili akkor.Itt van még egy történet, ami miatt most nem az én, hanem az Ő családja előtt sározódtam be, ártatlanul. Ugyanaz a karácsony, mint az előző történetnél. Az ő szüleinél is elköltöttünk egy családi ebédet. Megjön a bátyja feleségestül, gyerekestül és a köszönés után kihívja "Őt" a nappaliból, hogy akar vele beszélni. Oké, visszajönnek pár perc múlva. Fölköszöntjük egymást karira, de ők nem adnak nekünk semmit, csak a gyereknek. Asszonyt kérdezem halkan később: Mi a helyzet? Majd hazafele elmondja. Elmondta. Azért hívta ki a szobából, hogy elnézést kér, de olyan kínos, mert otthon felejtették a nagy rohanásban a mi ajándékunkat, majd legközelebb elhozzák. Rendben, mondom, de ezt miért nem tudta nekem is elmondani!? Mindegy, előfordul, majd hozzák. Ez volt az asszony verziója. Még szidtam is a gerinctelensége miatt a bátyját, mert eltelt több hét, találkoztunk párszor, de ajándék sehol. Nem szóltam, mert nem vagyunk rászorulva az ajándékukra, de azért mégis, mire véljem ezt!? Az IGAZSÁG a következő: Azért nem kaptunk tőlük ajándékot, mert pár nappal karácsony előtt "Ő" fölugrott hozzájuk és eljövet az előszobában lévő táskából (ami a bátyjáé volt) kilopott 10.000 forintot! Csakhogy ez kiderült perceken belül és még a buszmegállóban elkapták és felelősségre vonták. Vissza is adta a pénzt, miközben sírva fakadt és áthárítva a felelősséget, azt mondta, hogy én küldtem lopni hozzájuk. Én mit sem sejtve az egészről, mert balhét azért nem csináltak belőle, mivel jön a karácsony és ne legyen veszekedés a szeretet ünnepén. Akkor, amikor kihívta a szobából, azt mondta neki, hogy ugye a történtek után nem képzeljük, hogy ajándékot kapunk! Az ő szemszögéből nézve nem csoda, hogy velem nem akart beszélni. Természetesen a teljes igazság számomra csak a szakításunk után derült ki szintén, mikor véletlenül összefutottam a volt sógorommal és leültünk beszélgetni.
Még egy szösszenet ebből a "csodálatos kapcsolatból”: egy téli estén történt, mikor vártam "Őt" haza a gyerekkel. A szüleihez ugrott el a gyesért, meg a családi pótlékért, mert oda volt bejelentve és oda jött a pénz. Mikor megérkeztek, zokogva jött be, de olyan keservesen zokogott, azt hittem, valami komoly baj történt. Percekig hiába próbáltam megtudni, mi a baj, a sírástól nem tudott megszólalni. Aztán kiderült, hogy azért sír, mert mikor leszállt a buszról és be akart menni a ház alatt lévő boltba, nem találta a pénztárcáját. Emlékezett rá, hogy a babakocsiba rakta, a hálós részbe. Nyugtatgattam és leküldtem, járja be a buszmegállótól hazáig vezető utat, hátha ott esett ki. Mivel már sötét volt, nem sok reményt fűztünk a dologhoz, de hátha... Le is ment, vagy fél óráig lent volt (lakótelepen laktunk). Persze nincs meg. Benne volt az összes pénz, iratok, egyéb. Mondtam is neki, csak megoldjuk a pénzkérdést, de a papírokat természetesen pótolnia kell. Eltelt 1-2 hét, mindig kérdeztem, intézte-e a papírokat, a válasz az volt, hogy igen is, nem is, nem volt ügyfélfogadás, nem ért rá, valamire várni kell... stb.
Végül is győzött az igazság. Egyik nap, este a másik szobában pakolta az ágyneműket a szekrényben. Mentem ki a konyhába - ekkor belátni abba a szobába. Hát beláttam és a sok fehér lepedő közt, ahogy háttal pakolt nekem, megvillant valami zöld. Nem vette észre, hogy láttam. Megvártam míg visszamegy a nappaliba és megnéztem, mi az. A gyanúm beigazolódott. Az elveszett, zöld pénztárcáját dugdosta ott, benne az összes irattal. Pénz sehol. Nem szólva egy szót sem, utána mentem és beledobtam az ölébe, baljós csendben várva a magyarázatot. Sokáig semmi, csak mélyen nézett maga elé. Aztán megtört. Sírás és teljes körű vallomás, mi is történt. Elmondta, hogy a pénz után való sóvárgása addig fajult, hogy 3 hónappal előtte otthonról lenyúlta az apja arany pecsétgyűrűjét és beadta a zaciba potom pénzért. Ki kellett váltania a gyűrűt, különben ha az apja rájön, megöli. Mindenképpen pénzt kellett szereznie, mert kamatostul lehetett kiváltani csak a gyűrűt, és a lejárati idő után azt nem kapja vissza. Ezért meglopva saját magát, engem és a gyereket, kitalálta ezt az "elvesztettem a pénztárcát" sztorit.
