BUÉK mindenkinek! Az év első posztjában egy nős férfi 14 év után rájön, hogy nagyon elkapkodta a házasságot, ugyanis a nagy Ő csak most került képbe. Most megismerheted a két tűz között őrlődő férfi lelki világát. Mert 14 év nagyon hosszú idő… És természetesen az új évben is várjuk a sztorikat, eddig is nektek köszönhettük hogy a blogunk elég rendesen pörgött. Indítsd be az évet egy jó történettel!
39 éves hapi vagyok, 14 évet éltem együtt a feleségemmel. Az évek során összecsiszolódtunk, nagyon sok dolgot csináltunk közösen, gyerek eleve nem szerepelt a tervben, sok szempontból langyosak lettek a dolgok, de nem látszott kérdésesnek a jövő. Aztán kiderült az, hogy a munkahelyemen az egyik csaj (Teri) már egy ideje szerelmes belém, és hirtelen ráébredtem arra, hogy én is szerelmes vagyok belé, de ezt korábban egyszerűen nem vallottam be magamnak, nem fért bele az önmagamról alkotott képbe és nem is engedtem meg magamnak. Ez most hülyén hangzik, de sok mindent eltussol maga elől az ember, amíg lehet - hát innentől már nem lehetett. Ráadásul rájöttem arra is, hogy ő az a nő, akivel nemcsak hogy elképzelhetőnek tartanám a családalapítást, hanem kifejezetten szeretném is.
Mivel mindkettőnkben nagyon erős volt a fizikai vonzalom is, nem tudtunk ellenállni és lefeküdtünk egymással. Kiderült, hogy mindkét részről hihetetlenül jó a szex is, ami persze tovább bonyolította dolgokat. A csajszi 13 évvel fiatalabb nálam, szintén házasságban élt, bár gyerek ott sem volt (még). Ő kerek perec közölte velem, hogy bár nagyon szeret, nem fogja otthagyni a férjét, bennem viszont átbillent valami, hirtelen teljesen új szemszögből láttam rá magamra és az életemre, és úgy gondoltam, hogy nem akarok tovább így élni. Nagyon szerettem a feleségemet, de valahogy már nem tudtam nőként ránézni, hirtelen képmutatásnak és (ön)becsapásnak tűnt az, hogy így éljünk együtt, ezért fogtam magam, és elköltöztem otthonról, kivettem egy kis lakást. Az első néhány hét szörnyű volt, vergődtem a szerelem és a lelkifurdalás között, azt sem tudtam, hol vagyok és mit csinálok. Utána jött a meglepetés: Teri úgy döntött, hogy velem akar élni és otthagyja a férjét. El is költözött otthonról, szintén kivett egy kis szobát, szintén nagyon szarul volt, ő is vergődött lelkifurdalás, kötelesség és szerelem között. Találkozgattunk, továbbra is dúlt a láv, de ugyanakkor mindketten rettenetesen éreztük magunkat a történtek miatt. A párja egyszer rábeszélte, hogy próbálják meg újra, de nagyon hamar kiderült, hogy Terinek nem megy, rá sem tud nézni a srácra. Persze, az én párom is megpróbált mindent, de én annyira nem láttam lehetőséget arra, hogy ilyen szerelmesen ezt végig tudjam csinálni, hogy nem mentem bele. Végül véglegesen szakított Teri is, és két hónapja összeköltöztünk. Továbbra is nagyon szeretjük egymást és alapvetően jól kijövünk (persze, bőven van még összecsiszolnivaló az életünkben), ám közbejött egy bökkenő. Neki sokkal jobban megy a dolgok megemésztése, mint nekem (a házassága csak két évig tartott), én viszont folyamatosan őrlődök két érzés között, rendszerint az ágyon fekve, egy depresszió-közeli állapotban. Egyrészt ott van a Teri iránt érzett szerelmem és nagyon mély fizikai vonzalmam, másrészt pedig az előző párommal kapcsolatos lelkifurdalás, bűntudat, féltés és egyebek. Hosszú ideig éltünk együtt és nagyon sok mindent tettünk egymásért, tényleg igazi szövetség volt a dolog. Mi itt a helyes? Mihamarabb dönteni kell, mert ez a helyzet nem tartható fent sokáig, sem Teri, sem a magam számára. Válasszam a szövetséget és a sok-sok kellemes emléket, miközben tudom azt, hogy ugyanúgy már soha nem fogok a páromra nézni? Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy hiányzik sok közös tevékenység is, hiszen Terivel újak vagyunk egymásnak, és sok mindenben különbözünk is. Vagy válasszam a szerelmet, a benne rejlő kockázatokkal és persze a korkülönbségből is adódó problémákkal együtt? Maga a szerelem és a fizikai vonzalom nem csengett le egyikünkben sem azóta. Valakit mindenképpen tönkrevágok, magamról nem is szólva. Mit gondoltok?
Az utolsó 100 komment: