Sziasztok! Néhány napja töprengek. Persze nem folyton-folyvást, de el kell ismernem: egy nem oly’ régen megesett történet csak nem akar kimenni a fejemből. Így bizony felmerült bennem, mi lenne, ha röviden megírnám Nektek, elemezzétek ki, szedjetek ízekre; ám ha esetleg építő jellegű észrevétel is lesz, azzal nagyon-nagyon boldoggá tesztek majd és hálára köteleztek. :-) De előre jelzem: a történet elég gagyi. Szilveszter. Házibuli, ereszd-el-a-hajam, eszem-iszom. Jó hangulat, zene, némi alkohol, ami felettébb vidámmá és csacsogóvá tesz (csak nagyon ritkán iszom). Sok-sok ember, beszélgetések, tánc, tánc: néhány srácot bemutatnak. Egyikük mintha nagy szemekkel nézne. Kicsivel később beszélgetés vele a wc előtt. Éppen menni készül, a haverja éppen taxit hív. Na de menjünk be táncolni. Jó, menjünk.

Pörög a világ, az a 3 deci bor plusz a pezsgő dolgozik rendesen, ki tudja, hogy ez teszi-e, de azt érzem: ebben a srácban van valami, ami vonz. Szavak, kémia? Ki tudja, hiszen mindez rövidke percek alatt zajlott le. Egy biztos: rég nem éreztem ilyet. De a zene elhallgat, Neki mennie kell.

Nyilván megjött a taxi. Odafordul a 2 lépéssel arrébb álló barátaihoz, hogy elbúcsúzzon. És ekkor jaj.

Eddig lesből figyelt, de most előrevetül. Elkapja a kezem és már táncra is húz. Egy barátnőm haverja ő, a helyzet kínos, nem mondhatok nemet, táncolni kell. Egy pillantást még kapok Tőle, majd elmegy. Elment. És ennyi. Közben a Másik csak nem ereszt, az est további részén szinte árnyékommá válik. Eleinte bosszant, majd zavar. Megyek haza. Követ, elkísérne, de lekoptatom. Otthon, másnap, tiszta fejjel csak nem hagynak nyugton a gondolatok. Álom volt? Hisz alig emlékszem rá, mégis… Folyton az eszemben jár. Pillanatnyi események örvényében ésszerűen cselekedni? Utólag meg okosnak lenni.

31 éves vagyok. „Pasizni” nem tudok. Eddigi kapcsolataim „sorsszerűek” voltak; az életem során mindig őszintén adtam magam, színészkedni, taktikázni nem tudok. Ez meg talán manapság súlyos fogyatékosság, ugye. Bár jelentkezők akadnának, régóta nem találkoztam senkivel sem, aki izgalmasnak tűnt volna, a magányomban pedig már-már kezdtem azt hinni, valami hiba van bennem. És most itt van valaki, akit nem ismerek, mégis folyton az eszemben jár. Gondoltam rá, hogy megkeresem, de sose tettem még ilyet, nem az én stílusom, hogyan lépjek, lépjek-e egyáltalán? Nem tudom. Már lassan egy hónapja lesz, hogy mindez történt – ha nagyon akart volna, a bulit rendező közös haverunkon keresztül megtalált volna. Nyilván neki nem volt maradandó az élmény, vagy elrettentette az, hogy alig engedett el, már egy másik sráccal táncoltam…

Persze tudom, 80%-ban felejtős ez a történet. Kicsi rá az esély, hogy véletlenül újra találkozzunk, pedig jó lenne: kíváncsi vagyok rá, hogy "józanul" is hatással lenne-e rám a fiú. Mindazonáltal az embernek előre kell tekinteni, minden nap hozhat valami újat. Legalább megtudtam azt, hogy még nem halt ki bennem az a jóleső érzés, hogy valaki tetszik. De a történet kapcsán megfogalmazódott bennem néhány kérdés: vajon mi fogja meg az embert az ismeretlen másikban? Jó-e, ha az ember impressziókba kapaszkodik? Vajon meddig szabad hinni bennük, és meddig mehetünk utánuk?