Amikor betöltöttem a 30. évem, megfogadtam (igazából már előtte is) hogy nem érdemes 30 év alattiakkal ismerkedni, mert tapasztalatom szerint, akkor az ember még nem tudja, mit akar, és kissé meg vannak még kergülve. Nem csak a lányok, a fiúk is: én is meg voltam kergülve. És most a saját szabályomat szegtem meg. Jelenleg 32 éves vagyok és van az életemben egy 25 éves lány, akivel valóban nagy a szerelem, fél éve járunk. Majdnem minden tökéletes. A kapcsolatunk gyengesége az ő szétszórtsága. Gyakran csinál kiszámíthatatlan dolgokat, lemond randikat az utolsó pillanatban. Én nagy nehezen elcserélek egy műszakot, hogy némi szabad időre tegyek szert, erre az utolsó pillanatban sms-ben közli, hogy nem megy sehova, mert nem érzi jól magát. Ezt mind nyeljem le.

Az ágyban minden rendben. Érzem, hogy szeret. Jó odabújni hozzá. Szeretem őt, pedig általában nehéz nekem az odaadás, hogy teljesen megbízzak valakiben. Ebből következik, hogy sosem bocsátanám meg magamnak (sem neki), ha csak hirtelen, kiszakítaná magát – belőlem, és ebből a kapcsolatból. Amilyen szertelenül közli, hogy ma nem ér rá, ugyanilyen hirtelen szakíthat is velem. Ez a gondolat árnyékolja be a kapcsolatot. Félek, mert az eddigiek alapján úgy érzem, hogy a barátnőm képtelen az összekapcsolt gondolkodásra. Néha nem érzem, hogy számítana neki, megbántott-e valamivel. Mintha természetesnek venné, hogy rajongok érte. És cserébe nem kell adnia sokat. Ha vége lesz, az ő hülyesége miatt. Szerintem túl vagyunk már a másik kóstolgatásán, de valahogy úgy is érzem, hogy a játék még tart. Ez a bizonytalanság megőrjít. Néha úgy érzem, jobb lenne egyedül, mint így. Gyakran olvasom a blogot és az a tapasztalatom, hogy néha elég szélsőségesek a kommentezők, de sok a használható, jóindulatú és objektív hozzászólás is – most bennük bízom. Mit jósoltok? Üdv: Tibor.