„A felsőoktatási intézményben a nőket két csoportra lehet osztani: az egyik a nagyon csúnya éltanulókból, a másik a legbeképzeltebb, sznob ribancokból állt, akik úgy váltogatták a szeretőiket, mint más a zoknit” - következő kedves posztolónk mérlegre teszi eddigi eredményeit a nőkkel kapcsolatban. Az eredmény nem túl biztató. A srác számos kudarc után végre talál egy rendes nőt, akinek egyetlen hibája, hogy lefeküdt egy fél kórussal. Mindez nem szóbeszéd, mert lesifotók is készültek az akcióról. Most megtudhatod, hogy a nőknek még mindig csak a gyémánt kell…
Tisztelt Csajok és Pasik Blog! 27 éves felsőfokú végzettséggel és normális egzisztenciával rendelkező átlagos srác vagyok. Kiegyensúlyozott vagyok, vannak igaz barátaim, akikre baj esetén is számíthatok. Egy nagy problémám van csupán, mostanra teljesen kiábrándultam a nőkből. Lehet, túl nagyok az elvárásaim velük szemben, de azt látom rajtuk, nincsenek életcéljaik (max annyi, hogy egy jó gazdag faszit szerezzenek maguknak, luxuskocsival), nincs jövőképük, semmit sem akarnak az élettől, csak bulizni. Aztán mire 30 felettiek lesznek, rájönnek, hoppá, szülni is kéne, de ekkorra már leragadnak valami őstulok mellett - mindezt leginkább a születendő gyermek szívja meg, nem is kicsit. Nem akarok mélyreható demográfiai elemzésekbe belemenni, de ez is lehet az oka, hogy egyre inkább fogyunk, mi magyarok.
Az első komolyabb kapcsolatom 20 évesen volt egy nálam 2 évvel fiatalabb lánnyal: jól megvoltunk, megértettük egymást és simán össze tudtam egyeztetni a tanulmányaimmal. Előtte is volt néhány barátnőm, de őket csak amolyan járogatásként tartom nyilván. Ezzel a lánnyal egy évig minden rendben ment, érettebbnek tűnt, mint a korosztálya (kerülte az ész nélküli bulizást, ivászatot, drogozást). Míg jött egy keményebb vizsgaidőszak és kevesebbet tudtunk találkozni, mert mindig is fontosnak tartottam a tanulmányaimat. Elsőre úgy látszott megérti, de a hátam mögött másokkal kezdett találkozgatni, össze is jött valami lúzer futárgyerekkel, persze az egész románc nem tartott tovább pár hónapnál, de hozzám már nem volt visszaút, bármennyire is próbálta visszasírni magát. Mondhatom nem kicsit esett szarul, de legalább a vizsgáim sikerültek és a rákövetkező nyáron ki is tudtam pihenni az egészet. Róla annyit tudok, hogy még a sulit sem volt képes elvégezni (bölcsészkar), pedig első blikkre értelmes, jól szituált lánynak tűnt, munkája nincs, valami csóringer fotóssal van együtt fél éve.
Ez a csalódás egy ideig visszavetett a kapcsolatoktól, egy darabig nem is tudtam normális lányt találni. Gondolom nem mondok újat azzal, hogy felsőoktatási intézményben a nőket két csoportra lehet osztani: az egyikbe a nagyon csúnya éltanulók tartoznak, akik csakis a karrierjükről tudnak beszélni (nem ártott jóba lenni velük, mert így simán odaadták a jegyzeteiket), a másik csoport meg a legbeképzeltebb sznob ribancokból állt, akik úgy váltogatták a palijukat/szeretőiket (nem egyetemista, hanem pénzes BMW-s 30-as, 40-es illetők), mint más a zoknit. Gondolhatjátok mennyi esélye lehetett egy hasonszőrű csóró egyetemistának (mellette még valamit dolgozott is) normális nőhöz jutni. Valahogy ekkortájt nem is volt hosszú távú kapcsolatom, egy szemeszternél nem tartott tovább egyik sem, nem érte meg erre pazarolni a drága időt és energiát.
Így telt el jó pár év mire kikerültem az egyetemről. A válság miatt nem volt könnyű azonnal jó melót találni (Jelzem, egzisztencia hiányában sem lehet bevágódni a mai nőknél). Ez idő alatt besegítettem egy ismerősnél, amíg egy jobb meló összejött. Itt ismerkedtem össze a nevelt lányával, aki jóval, 6 évvel fiatalabb volt nálam mégis sokkal komolyabbnak, érettebb gondolkodásúnak, kulturáltabbnak, céltudatosabbnak tűnt, mint egy-két "csitri" az egyetemről. Találkozgatni kezdtünk, moziba, színházba, koncertekre, kiállításokra jártunk, mígnem összejöttünk. Nagyon jól elbeszélgettünk, nagyon sok közös témánk is volt, úgy látszott végre találtam valakit, aki ugyanúgy szeretne valamit az élettől, mint én. Időközben egy normális meló is összejött, úgyhogy minden álomszerűen alakult. Egészen addig, amíg megtudtam ki is ő valójában. Időközben elkezdett járni egy énekkarba énekelni, sok koncertjük volt rengeteg próbával és ugye nekem is ott volt a meló, nagyon kevés időnk volt találkozni és gyakran meló vagy próbák után fáradtan, mert nem egyszer hétvégén is próbájuk volt. Sajnos kiderült, hogy a kórusba is azért került be, mert széttette a lábát a karvezetőnek, emellett még a fél kórussal is összefeküdt, tehette könnyen, hiszen azok gyakorlatilag egész nap nem csinálnak semmit, míg én napi 8+x órában dolgoztam. A nevelőanyjának bizonyítékokkal (egy buliban ismerős által elkészített jó kis lesifotók segítségével) tálaltam, így nem maradt ott sem maradása. Most, ha jól tudom, valami nagynénjével él, nem csinál semmit (suli, munka), engem persze gyűlöl a kis leleplező akció miatt. A legelkeserítőbb az egészben, hogy tényleg nem lehet normális nőt találni, mára már eljutottam odáig, hogy a nevére sem vagyok kíváncsi. A randikon mindig előjön a téma, hogy mennyit keresek, milyen kocsim van, mekkora a lakás. Ott van a munkám, a szabadidőmben pedig a haverok, buli, sport, utazás, a kapcsolatokból pedig elegem lett, most úgy tűnik, egy életre... Üdv: Tomi
Az utolsó 100 komment: