Sziasztok! Amióta olvasom a blogot, három nagy visszatérő kategóriára tudom bontani a sztorikat: 1. Panaszkodás (megcsalt, elhagyott, nem figyel rám) 2. Sajnos összejöttem vele (félresiklás, félreértés, megbánás) 3. Örömhír (visszajött, megbocsátott, még mindig együtt vagyunk) - utóbbiból van a legkevesebb, de mindig örülök, ha olvasom. Ezt a kis számvetést csak azért raktam ide, mert az én történetem egyik kategóriába sem sorolható. Ugyanis inkább langyos, mint forró, nem is keserű, nem is édes. Bosszantóan nem történt semmi, és amikor mindezt átéltem, nem tudtam olyan könnyedén hozzáállni, mint most. Mert nem értettem semmit. Nem értettem, hogy egy lány miért játssza el a szűzkurvát és miért játszik velem, miért kóstolgat… a semmiért.

A történet talán fél éve volt, nem jegyzem meg az időpontot, fájdalmas emlékekét pedig végkép nem. Egy fórumon sűrűn megfordultam akkoriban. Itt figyeltem fel egy illetőre, akiről azt sem tudtam, hogy fiú-e vagy lány, legalábbis nem voltam biztos benne, annak ellenére, hogy női hangzású nicket viselt. Persze emögött bárki lehet. Csak azt tudtam, hogy a témában néha érdekes, súlyos kijelentéseket tesz, de alaptalanul. Egyszer ráírtam privátba, hogyha ilyen okos vagy, miért nem csinálsz saját website-ot, nagy sikere lenne, még hirdetést is tudnál rajta eladni annak a bizonyos csoportnak, akit a téma érint. Hosszas levelezés indult meg köztünk, többször vesztünk össze és békültünk ki. Majd ő kezdte el személyes vizekre terelni a beszélgetést. Kiderült, hogy egy kábé velem egykorú lány. Be is jelöltük egymást, ahol csak lehetett, így a fotótól az érdeklődésig minden egyre kerekebb történetet vázolt elénk. Felvetettem, ha már a közös érdeklődés meg van, akkor miért ne találkozzunk egyszer személyesen is? Nem volt ellenvetése, sőt. Össze is hoztunk egy randit, ami nagyon jól sikerült – nem szorongtunk, hiszen szó sem volt arról, hogy a barátságon és a dumáláson kívül bármi másra is sor kerülhet, illetve egyikünk sem számíthatott semmire. De nem vagyok fából. Sokat járt a fejemben. Rájöttem, hogy beleszerettem. Na, a harmadik randin megfogtam a kezét. Ő nem rántja el, rám néz. Hagyja. Csak kicsit mosolyog. Nem pirul. Ezután többször elképzeltem, hogy megcsókolom. Nagyon sokszor gondoltam rá és ez oda vezetett, hogy többször álmodtam vele, és ébredtem éjszaka arra, hogy a pollúció határáról fordulok éppen vissza. A valahanyadik randin végül gyengéden megcsókolom. Visszacsókol. Félénken. Gyönyörűen. Az illatától majdnem leestem a padlóra – az első csók egy kávézó sarkában történt meg, egy ócska díványon, hajnali kettőkor egy szar koncert után. Egyre sűrűbben találkoztunk, de ennél tovább nem mentünk. És ez zavart. Én nem mondtam neki, hogy rettenetesen kívánom, ő sem, hogy ő engem... vagy valami. Mindig csak csókolóztunk, még csak nem is túl szenvedélyesen, hogy a fülén jöjjön ki a nyelvem. Mindegy, akkor is bíztató jel volt, és biztos voltam benne, hogy hamarosan – ki tudja mikor – tovább is jutunk majd. De nem. Egyszer csak már nem akart találkozni velem, eltűntek a levelei. Amikor egyszer elkaptam a fórumon és megkérdeztem, hogy bejegyzésre van ideje, de rám nincs, azt hazudta, hogy elutazott, váratlanul. Majd azt mondta, hogy sajnálja, de nem fog menni. Ne folytassuk. Már félig megírtam egy olyan levelet neki, ami a ribancok és szűzkurvák terminológiáját tárgyalja, végül elmosolyodtam és letöröltem az egészet. Én lennék ennek a hülye játszmának a vesztese, ha hagynám magam legyőzni. De akkor is van néhány kérdés: mi történt? Elszúrtam valamit? Vagy talált valakit? Nem tudom és már nem is érdekel. Most, hogy visszaolvasom, a sztorim mégis belepasszol az egyik kategóriába, méghozzá a 2.-ba.