Hello! Lassan másfél hónapja zajlik a tortúra, de nem akarom rögtön kesergéssel kezdeni, hiszen ha máshonnan nézzük ez édes szenvedés. Aki már érzett hasonlót, az tudja, miről beszélek - az emberek többsége azért tudja. Szóval, 23 éves csaj vagyok és van az életemben egy srác, ő 25 éves. Nem a neten, nem is rapid randin, nem szórakozóhelyen ismertem meg, hanem baráti társaságon keresztül. Ahogy mondani szokás, szerelem volt első látásra. Láttam rajta, hogy amikor beszélünk, egyfajta rajongás lobog a szemében. Nem tudok más szót erre. De én sem voltam ezzel másként. Vibrált köztünk a levegő. Sűrűn találkoztunk megismerkedésünk óta, de nem történt semmi. Olyan, mintha lassan fulladnék meg mézben. Illetve mégis történt valami.

Ez a valami pedig nem volt más, minthogy végre csókolóztunk, órákig csak öleltük egymást, nekem mégis úgy tűnt, mintha valamire várna még. De mire vár? Távolinak tűnt, ott volt, de mégsem volt jelen. Nem sokat beszél magáról, ami egyszerre teszi szimpatikusan titokzatossá, izgalmassá, és egyszerre idegesítővé is. Legalábbis számomra. Nem várom, hogy másfél hónap után szerelmet valljon, de… Azért hiányolom, hogy amit érzünk egymás iránt, nem mondjuk ki. Én nem mondhatom neki, hogy nagyon imádom, ilyen kevés idő után is. Nem akarom mondani. De mondhatnám. Úgy érzem, ez az ő dolga lenne. Szóval, ez a langyos víz effektus és ez már többször volt téma itt a blogon. Most újra bedobtam, remélem, senkit nem untatva ezzel. Engem nagyon érdekelne ennek a lelki háttere. A visszajelzés hiánya - illetve csekélysége. És ez nem jellemhiba nála, lehet, hogy csak félénkség, vagy figyelmetlenség – de nem, a figyelmetlenség azért erős szó. Tehát, nem tudok a fiúról sokat, de amit érzek iránta és amit talán ő irántam, az olyan gyönyörűség, amit még sosem tapasztaltam eddig. Visszatart valamit, vagy csak úgy tűnik? Üdv: KL