Hello mindenkinek! 29 éves lány vagyok és egy borzasztó – ám utólag már vicces – randi történetét mesélném el. A neten ismertem meg, először szimpatikus volt - leveleztünk, de a helyesírási hibáktól eltekintve, az írásából semmi elrettentőt nem sikerült kiszűrnöm, és a fotója is rendben volt. Csak ne szólalt volna meg : ). Nem leveleztünk három hónapig, hamarosan összehoztunk egy randit. A Ferenc körútra beszéltük meg. Időben érkezem, állok és várok. Eltelik 10 perc. Majd 15. Semmi. Na, most már rácsörgök. Két csengés után felveszi. Kérdem, hol van, azt kérdi, én hol vagyok? Mondom, a metró kijáratánál, ahova megbeszéltük. Hát ő is! Jó, de melyiknél? A Corvin sétány felé eső felén. Jaj, Istenem, de mennyire nem oda beszéltük meg – gondoltam magamban, majd azt mondtam, hogy jó, ne bonyolítsuk, maradjon ott, megyek én. Amikor találkoztunk, megkérdeztem tőle, csak úgy in medias res, hogy vajon mennyi ideig lett volna hajlandó várni arra, hogy rám csörögjön, hol vagyok? Erre tudjátok mit felelt?

Azt, hogy érezte, úgyis én fogom hívni, mert „általában a nők az eltévedősök”. Csakhogy én a megbeszélt helyen voltam. Ő nem. Mindegy, hagyjuk, ne rontsuk el a szép délutánt. Beültünk egy helyre a közelben. Rendeltünk két kávét, majd a pasi beszélni kezdett. Első téma: „Te bedugnád a nyelved egy idegen szájába az első randin?” - nyílván nem, felelem, de rájöttem, hogy csak viccnek szánta és a határokat feszegette, meddig mehet el, és az idegen szerepét magának szánta ebben a képletben, melyben én voltam az egyetlen ismeretlen. Nevetéssel feloldotta a beszólását. Hamarosan pedig azt kérdezte, hogy illik-e smárolni az első randin? Mert hogy ő nem szeretne – teszi hozzá sietve. Tök jó, hogy nem kellett válaszolnom, és megfelelte a saját kérdését. Akár haza is mehettem volna, hadd beszélgessen magával. Kicsit fáradt lehetett, mert közben háromszor beleásított az arcomba is. Egyszer megkérdezte rágyújthat-e, mondom, mindegy, úgyis mások is dohányoznak körülöttünk – ezzel finoman arra céloztam, hogy nem örülök neki. Richtig az arcomba fújta a füstöt, amikor pedig később jött a pincérlány, hogy a hamutartót cserélje, ő fel sem nézett rá, hogy megköszönje vagy valami - én köszöntem meg helyette. Ja, és beszélgetés közben nem nagyon nézett a szemembe. És most jön a pszicho-rész: egyszer csak azt mondja, hogy tetszett neki, ahogy az előbb rámosolyogtam… Én csak néztem. Merthogy szerinte „úgy” mosolyogtam rá. Megkértem, hogy fejtse ki az „úgy”-ot, mit jelent. Azt felelte, hogy kacér voltam. Félreértett egy nem létező mosolyt, ami lehet, hogy elsült, de hogy kacér nem volt, az hétszentség. Szerintem azt látta, amit látni akart. Szerintem első randiról elszaladni nem ér - egy órát bírtam ki, majd az órámra néztem és azt mondtam, hogy ó, mennem kell, hogy elszaladt az idő. Elkísért a metróig, majd elváltunk. Reggel megkaptam az e-mailjét, amiben leírja, hogy nagyon jól érezte magát és „várja a következő lépcsőfokot”. Hát, azt várhatod, gondoltam, de írni csak azt írtam, hogy jelenleg nem vagyok felkészülve egy új kapcsolatra. Megértette. Úriember. Felajánlotta, hogy legyünk barátok. Mondtam, persze. Azóta nem kerestük egymást.